8. rész

Másnap délelőtt a telefonom ébresztett. Kómásan homályos tekintettel kisilabizáltam, hogy a hívó fél Bree Anne. A gyomrom görcsbe rándult és azonnal kitisztult a fejem. Megpusziltam a hangosan hortyogó barátomat, majd a folyosóra osontam.

- Szia – vettem fel.

- Szia, csajszi. Őszintén! Nagyon utálsz, igaz? – elképzeltem, ahogy a zöld tapétás szobájában ül. Az idegességét mindig a fehér perzsa macskája birizgálásával vezeti le. A barátnőm utál bocsánatot kérni, mert szerinte az nem az ő műfaja, és igazság szerint most nem neki kellene kezdeményeznie.

- Ugyanezt kérdezhetném én is… - a szívem a torkomban dobogott.

- Reggeliztél már? Mi lenne, ha a Maggie’s-ben találkoznánk fél óra múlva? – izgatottnak tűnt.

- Felőlem, rendben – nagyot nyeltem. – Hiányoztál – könnyek gyűltek a szememben.

- Te is nekem, mindennél jobban – valószínűleg ő is elérzékenyülhetett, mert elcsuklott a hangja. Kinyomta a telefont.

- Stiles – mellé kuporodtam, és elkezdtem ébresztgetni. – Édesem… - megpusziltam.

- Hm? – félig kinyitotta a szemét, majd magához húzott. – Szeretlek – visszacsukta, és húzta tovább a lóbőrt.

- Én is téged – elmosolyodtam, kibontakoztam a karjaiból, majd megsimogattam a haját. Azt hiszem rettentő másnapos lehet, szóval inkább üzenetet hagyok. Gyorsan lefirkantottam egy papírra, hogy ne aggódjon nem az afgán terroristák raboltak el csak Bree Annennel találkozom.

Kapkodva felöltöztem, megittam a maradék kávét, és kocsiba pattantam. Utálja, ha késem, így kis híján karambolt okozva, de pontosan érkeztem. Leparkoltam, majd kiszálltam. Megigazítottam a pöppet zilált sérómat, és legyintve az összképre besétáltam az automata üvegajtón. Édes sütemény, porcukor valamint pörkölt fekete illata csapta meg az orromat. A gyomrom rögtön hangosan megkordult a lehetséges hizlaló ételek látványától. Szerencsémre nem nagyon kellett keresgélnem, mert az ablak melletti bokszban már nagyban legyezgette az aromájából ítélve mentolos teáját. Fűzöld mini ruhát, és ujjas papucsot viselt, a csoki barna haja hosszú fonatban lógott le a hátára. Talán még meg van rá az esély, hogy minden újra a régi legyen.

- Cherry – az arca rögvest felvidult, mikor észrevett. – csajszi! – csontropogtató ölelésben részesített.

- Szia – nyögtem ki, mihelyst ismét levegőhöz jutottam. Leültem, majd zavaromban az étlapot kezdtem el böngészni. Nem is igazán tudtam, hogyan vágjak bele, de valószínűleg ő sem, mert hosszas kínos csend következett.

- Mondj valamit! – nézett rám.

- Előbb, rendelhetek? – szeretném még egy kicsit elnyújtani.

- Természetesen – bólintott.

- Köszi – odaintettem az agyon piercingelt pincérnőt. Ha jól emlékszem felettünk járt pár évvel, Meredithnek hívják. Kiugrással fenyegető állkapoccsal rágózott, és látszott rajta a „hatalmas” életkedv, amivel a munkájához viszonyul. Epres, tejszínhabos gofrit kértem, frissen facsart narancslével.

- Miért titkoltad el, hogy babát vársz? – bökte ki. – Pont Dannytől kellett megtudnom? – dühösnek látszott, amin nem csodálkozok. Említettem már, mennyire utálja a srácot, igaz? – Elbírod képzelni, milyen szarul esett?

- Igen, azt hiszem – most először emeltem rá a tekintetem. Könnyek gyűltek a sötét szemeiben. – Sajnálom – próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. – Én… - egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat. – csak… - nagy levegőt vettem. – nem akartam, hogy… - nem jó! – Fogalmam sincs – tártam szét a karomat. – Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned! – a félre értések elkerülése érdekében. – Lucas volt az egyetlen – zagyváltam össze - vissza. - ő kísért be a klinikára, és nem szándékosan avattam be, így alakult.

- Nem fogok konkrét választ kapni, igaz? – ösztönösen megéreztem, mekkorát csalódott bennem.

- Nem felejthetnénk el? – feladtam, mert nincs magyarázat a tettemre. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nehéz értelmes mondatokat alkotnom belőlük. – Mit szólnál hozzá, ha tiszta lappal indítanánk? Ígérem, mostantól semmit nem titkolok el, előled oké?

- Rendben – bólintott, és előre nyújtotta a kezét, megegyeztünk. Valószínűleg soha nem heveri ki teljesen, és egy kis szilánk ott marad a megbántottság jeleként, de jelenleg megelégszem a helyzettel, és remélem nem csak látszólagosan békültünk ki.

A pincérnő kihozta a reggelimet, nekem meg vasakarat kellett, hogy ne essek neki éhes disznó módjára. Közben hosszasan elbeszélgettünk, és miután sikerült felszabadulnunk újra úgy nevethettünk, mint régen. Ha elszakítottál egy kötelet, hiába kötöd össze soha nem lesz a régi, de az új csomó hasonlíthat hozzá (valami ilyesmit éreztünk mi is). Elmeséltem a szüleim megvetését, és hogy igazából Stiles sem birkózik meg könnyen a helyzettel, csak igyekszik helyt állni. Azt mondta sajnálja, hogy nem jött el a szülinapi bulimra (semmi baj, mert más sem), de rettentően haragudott rám. Megbocsátottam, hiszen valamilyen szinten érthető a mulasztása.

- És, mihez fogtok most kezdeni? – miután kiegyenlítettük a számlát a parkban sétálgattunk.

- Ez egy nagyon jó kérdés – sóhajtottam. – Hiba volt megtartanom – újabb hullámvölgy ért el. A kezemmel megsimogattam a hasamat.

- Esélyt adsz neki az életre, emiatt ne ítéld el magadat, ettől nem vagy rossz ember!

- Azt akarom, hogy megtudja milyen szerető családban felnőni – most először villant ez be. A valódi ok, amiért ösztönös küzdöttem érte a kezdetektől fogva. A szüleim soha nem törődtek velem igazán, és nem engedhetem meg, hogy a csöppségnek ilyeneken kelljen keresztül mennie.

- Látom, végre megértetted – elmosolyodott.

- Igen, meg – lehuppantam a legközelebbi padra. Lerúgtam a cipőmet, és kinyújtóztattam a megfáradt (újfent bedagadó) lábaimat.

- Mindkettőtök a Loyolára vettek fel, nem? – szabályosan kivirult, mintha csak valami világmegváltót fedezett volna fel. Váratlanul ért a téma terelése.

- Aham – vajon, mire akarhat kilyukadni?

- Emlékszel a bátyámra Emeryre? – halványan, de rémlik. A Dead Island rock együttes gitárosa, és rengeteg utaznak országszerte, ami annyit tesz, iszonyú ritkán látogat haza. Rendes srác, hatalmas szívvel, és lehengerlő kisugárzással. – Most jut eszembe, hogy van egy lakása a Henry Clay sugárúton. Biztosan kiadná nektek, ha megkérem – ezer wattos vigyor terült szét az arcán.

- Kedves, tőled komolyan – elmosolyodtam - őszintén hálás vagyok érte, de ez nem ilyen egyszerű. Nincs se munkám, se pénzem – na, jó ez nem teljesen igaz, mert a bátyám spórolt dollárjai még vannak. – Miből tartanánk fent magunkat? És, még ha össze is jönne egy gyerek mellett nehéz volna lediplomázni. Ki vigyázni rá, míg mi az iskolapadot koptatjuk? Mit… - kifogytam a szuszból annyira egyben daráltam le a megfogalmazódó kérdéseket. Levegőért kapkodtam, ami a kialakult pániknak is köszönhető.

- Nyugi, nyugi – a térdemre fektette a kezét. – A végén még asztma rohamot kapsz nekem – elmosolyodott. – Először is mély levegő ki és be! – megcsináltam. – Szuper! – a táskájából vizes üveget varázsolt elő. – Igyál egy kicsit, az majd segít! – meghúztam, a hűvös jól esett, és a hörgőcskéim is megnyugodtak.

- Köszi – biccentettem.

- Először is én is veletek költözöm, mivel tudod, mennyire utálok itt élni. Másodszor Emery rendszeresen fizeti a számlákat, neki csak az számít, hogy valaki gondját viselje a macskájának, meg időnként meglocsolja a virágjait.

- Szóval te már kitervelted az egészet? – leesett a tantusz.

- Ja, valami olyasmi – zavarodottságában elpirult.

- Mi lenne, ha a nyári szünetben összevakarnánk a pénzt, és szeptemberben pedig elhúznánk? – a lelkesedése hamar átragadt rám, és végre esélyt kaptam a tervezgetésre. Ismét felcsillant a kiút reménye a sötét alagútból, és ez csodálatos érzés!

- Mellesleg, mikorra vagy kiírva? – némi kitérőt tett. Felvonult szemöldökkel nézett a dudorodó hasamra.

- Október 3-ára – ha helyesek a számítások, de persze plusz mínusz pár nap természetes.

- Ühüm – elhallgatott. – Figyelj, beszéld meg Stilesszal, és visszatérünk a témához, oké?

- Valami baj van? – olyan furának tűnik.

- Ja, nem, nem semmi – felkelt. – Mennem kell – a mobilján ellenőrizte az időt.

- Rendben – én is felálltam.

- Tényleg, majdnem elfelejtettem – kapott a fejéhez. – Ma buli van nálam, ugye ott lesztek? – kiskutya szemek. Utálom, mikor ilyen váratlanul belekezd valamibe, félbeszakítva az előbbi gondolatmenetét.

- Ja, persze.

- Fasza! Gyertek este 8-ra! – megpuszilt, és elsietett. Oké, most jegeljük kicsit az egészet!

Haza érve Stilest a gépe előtt találtam. Valami lövöldözős játék miatt püfölte a billentyűket, közben meg hangosan ordibált a mikrofonba. Kibújtam a cipőmből, majd hátulról átöleltem.

- Az utolsó B-n van, 96 in 2, lőjjétek le! – mintha láthatatlan lennék. Megborzoltam a haját.

- Szia, Cherry! – észrevett, és el sem fordítva a tekintetét a képernyőről megpuszilt. – A kurva életbe, Marcus! – felvontam a szemöldököm.  Nem ismerem az online haverjait, de biztosan kedves emberek, pláne ha ilyen szitokáradat hagyja el a szájukat. – Édesem – elnyújtotta a becézést. A hatalmas aranybarna szemeivel rám nézett. – csinálsz nekem reggelit, ha szépen megkérlek? – az egyik tincsemet tekerte az ujjára.

- Mit kérsz? – sóhajtottam. Fogadjuk el, neki is jár némi kikapcsolódás, szóval csak megvárom, míg kiszórakozza magát.

- Teljesen mindegy – ismét nem figyelt rám. – Thomas és én megyünk A-ra, ti pedig hosszúra! Le kell hozni az 5 K-t – ha, te mondod édesem!

- Dylan, a barátnőddel beszélgetsz? – idegen hang szólalt meg.

- Ja, Cherryvel – válaszolt. – Szeretlek – cuppantott felém.

- Én is téged – kibújtam a ruhámból, és kényelmesebb göncökbe vedlettem át.

Rántottát készítettem baconnel. Leültem a konyhaasztalhoz, és vártam, mikor fejezi be a virtuális világ csatáját. Közben ezer meg egy féle forgatókönyv játszódott le a fejemben, hogyan tovább. Vajon New Orleansban mivel lesz jobb, mint itt? Járhatunk, majd egyetemre a pici mellett? Mi van, ha nem leszek képes anyaként helyt állni? Stiles megutál, ha előállok az új tervekkel? Így is túl sok terhet akasztottam a nyakába, plusz most itt a lehetséges költözés is egy vadidegen városba. Oh, gondok, gondok hátán!

- Finom a zeller, amit rágcsálsz? – a kedves hangja rángatott vissza a valóságba.

- Hm? – fel sem tűnt, hogy már a harmadik szálat rágcsálom az elmerülésem közben.

- Úgy eszed, mintha a legízletesebb kaják közé számítana – helyet foglalt, és neki esett a reggelijének.

- Ja, megkívántam – megvontam a vállam. Különös, mert ezelőtt utáltam a zöldségeket, főleg ezt. Mit tesz velem a terhesség?

- Min agyalsz? – szóval, ennyire látványos az elmélázásom.

- Bree Anne bulit rendez – úgy döntöttem még kicsit halogatom a dolgot. – és meghívott minket is.

- Ha jól sejtem, ez olyan, ha kihagyod, akkor egy életre megbánod féle buli? – nem éppen a szíve csücske a táncikálás meg az ivászat.

- Nem hiszem, csak szeretné, ha ott lennénk – újabb vállrándítás.

- Felőlem, ha te akarod! – megtörölte a száját.

- Köszi – elmosolyodtam. Felkeltem. – Lezuhanyzom! – ragadtam az izzadságtól, plusz most egyedül létre vágytam.

- Jöhetek én is? – felcsillant a szeme.

- Most inkább ne, ha nem baj – ki kell tisztítanom a fejemet.

- Valami baj van? – furcsán nézett rám.

- Nem semmi – megpusziltam, majd mosolyt erőltettem magamra.

- Biztos? – elkapta a kezemet, és mélyen a szemeimbe bámult.

- Biztos – bólintottam. Úgy látszik megnyugodott, mert elengedett. Rendben, kedvesem ne aggódj miattam, én megleszek (azt hiszem)!