3. rész

- Mi a baj?- a tekintetéből az őszinte aggódás sugárzott.

- Gyere – megfogtam a kezét, és kivezettem a teremből. Komolyan irigyeltem a bent lévőket, hogy önfeledten képesek bulizni, míg nekem életbe vágó döntéseket kellett meghoznom. Úgy éreztem a tinédzser korom rohamtempóban a végéhez közeledik, és csak egy hajszál választ el a felnőtté válástól. Hogy is szokták mondani? Ha már gyereked van, te már nem lehetsz többé az. Na, igen és, mint tudjuk minden tettünk következményekkel jár…

A kertész klubnak köszönhetően az iskola udvara pompásan zöldell, a nyár közeledtével pedig még színpompásabb virágokban gyönyörködhettünk. A mostani ideg állapotomban azonban nem igazán értékeltem az angyalkás szökőkutat, sem a rózsa lugast, és a picsába kívántam az egészet. Jelenleg egyetlen dologra vágytam nagyon, hogy Stiles ne taszítson el magától, mert abba bele pusztulnék.

- Azt hiszem jobb, ha leülsz – megálltam a legtávolabbi padnál (reméltem itt nem hallhatnak meg minket).

- Kezdesz megijeszteni… - láttam a rettegést azokban a szép arany barna szemekben. Leküzdöttem a feltörekvő légszomjamat, mert semmi szükség rá, hogy észrevegye, mennyire ki vagyok borulva. Elárulni az öt hónapja gondosan őrzött titkomat nehezebb, mint azt elsőre hittem.

- Dylan… - a ritka alkalmak egyike, mikor így szólítom. – én… - kifújtam az összes bent rekedt levegőt a tüdőmből. –babát várok, és a mozgás, amit éreztél az ő volt. Kb. két hete rúgott először, és borzasztóan megörültem, mert ez az egyik jele, hogy a dolgok rendben zajlanak ott bent – na, ebben nagyon hasonlítunk, mert mikor zavarban vagyunk, elkezdünk hadarni, és összehordunk egy csomó baromságot. – Dr. Logan szerint egészséges, és képzeld alig pár napja mondta meg, hogy kislány, de…

- Ácsi, ácsi – emelte fel a kezét. – tekerjünk kicsit vissza a történetben. Mi lenne, ha pár hónapot visszaugranánk? – már nem bírt nyugton maradni, és felpattant. Nem meséltem róla, de nem csak én szenvedek a problémáimtól. Stiles mamája tíz éves korában meghalt, és nem sokkal utána pánik betegséget diagnosztizáltak nála, ami a stresszes helyzetekben néha felbukkan. Tizenhat évesek voltunk, mikor először megtapasztalhattam milyen is egy ilyen roham, és rettegtem tőle, hogy ismét rá törhet.

- Emlékszel a téli szünetre, mikor karácsony után nem sokkal átmentem hozzád? – megvakartam a tarkómat. – Hát… - megköszörültem a torkomat, és hirtelen elég nevetségesnek tűnt a szituáció, mert olyan felelőtlenül viselkedtünk. Persze utólag könnyű okosnak lenni (mint mindig)!

- Az enyém??? – kikerekedett a szeme, és azt hittem ott mentem szívrohamot kap annyira elsápadt. – Cherry ugye csak viccelsz velem? – kétségbeesetten nézett rám. Rádöbbentem, hogy igazából nem csak a saját életemet csesztem el, hanem az övét is, ami eddig meg sem fordult a fejemben. Miattam nem végezheti el az egyetemet és pluszba még egy gyereket is a nyakába varrtam (mert annyira ismerem, hogy tudjam soha nem fog elhagyni). A szívem szakadt meg, mert nincsenek olyan szavak, amivel ki lehetne fejezni, milyen szörnyen önző vagyok, és csakis a saját érdekeimre koncentráltam. Először éreztem valóban tehernek a lányomat, és ez pluszba tetézte a dolgokat. Az egész eddig szépen felépített világom romjaira hullott, és talán most fogtam fel a döntésem igazi súlyát.

- Sajnálom – térdre rogytam. A könnyeim képtelen voltam tovább visszatartani, és sírva fakadtam. A levegő szomjas kortyokban tört fel a tüdőmből, és tudtam ezzel még jobban megrémítem, de egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon. Túl régóta titkolóztam már mások előtt, és hiába esett le a kő egy része a mellkasomról a megkönnyebbüléstől még nagyon messze jártam. – az egész az én hibám.

- Semmi baj – leguggolt mellém, és átkarolta a vállamat. –minden rendben lesz, megígérem – valószínűleg hatalmas koncentrációra van szüksége, hogy ne pánikoljon be, és erősnek látszódjon. Óriási piros pontot kapott tőlem a kitartásáért.

- Bocsáss meg, kérlek! – zokogtam, és a lehető legszorosabban fontam köré a karjaimat. – Bocsáss meg… - a szavak hatalmas nehézség árán törtek fel a torkomból.

- Nem haragszom rád – a higgadtság minta szobrává vált. – Most pedig ülj fel lassan, és próbálj meg mély levegőket venni, mert nem szeretnélek kórházba vinni, ha még jobban befulladsz – óvatosan eltolt magától, de én erősen kapaszkodtam az ingébe. – Ne csináld légy szíves, mert engem is csak egy hajszál választ el egy rohamtól, és legalább egyikünknek nyugodtnak kell maradnia! – könyörgőre fogta a hangját. Éreztem, hogy az ő mellkasa is gyorsan süllyed és emelkedik, szóval nem hazudott nekem. – Cherry, légy szíves! – ismételte meg enyhén megremegve. Elengedtem, és igyekeztem azt csinálni, amit mondott.

- Nem megy! – ráztam meg a fejemet.

- Hol van az inhalálód?

- A táskámban - fojtogató köhögés tört rám durva sípolás kíséretében.

- Tessék – odaadta (nem szarakodott a turkálással, hanem a fűbe borította a tartalmát). – Fújj be annyiszor, ahányszor csak úgy érzed, hogy szükséges.

Kétszer használtam a sprayt, mire sikerült újra normalizálnom a légzésemet, és visszazökkentem a valóságba is. A karjaiba omlottam, és megcsókoltam. Nem kellett mondania, de tudtam, hogy vigyázni fog rám, és nem engedi, hogy bántódásom essen.

- Én is szeretlek – szólaltam meg ismét. Elmosolyodott, és ettől egy picit enyhült a szorítás a szívemen.

- Van kedved visszamenni? – felállt, és felsegített. Meglepett a váratlan témaváltás, de időnk még akad bőven megbeszélni, mi legyen velünk.

-  Megkérhetlek valamire? – néztem a szemeibe. Azt kívántam bárcsak ne kellene felnőnünk, és örökké megmaradhatnánk azoknak, akik most vagyunk.

- Persze – bólintott.

- Felejtsük el az egészet, és élvezzük ki az utolsó gondtalan esténket, mintha meg se történt volna – ha a baba nem zavar be most sokkal könnyebb lenne.

- Ha, ezt szeretnéd…

- Igen – bele karoltam.

Sikerült néhány órára teljesen feloldani a gátlásaimat, habár nem az alkoholnak köszönhettem. Valóban elég béna táncos, de nem érdekelt különösképpen, mert végre azzal lehettem, akivel mindig is akartam, és csak ez számított. A fotós csinált rólunk képet, így majd mutogathatom az unokáimnak a hintaszékemben a régi szép időkön merengve. Kezdtem bizakodva tekinteni a jövőre, mert ha a megérzéseim nem csalnak Stiles nem fog cserben hagyni, és ez bizakodással töltött el. Szóval lágyan andalogtunk vagy eszelősen roptuk a dj diktálta ütemre, sőt még Bree Anne is becsatlakozott a barátjával Christopherrel.  Igazából a barátnőm sosem értette minek szenvedek egy olyan seggfej mellett, mint Danny, de nem is kellett magyarázattal tartoznom neki, mivel sokszor az ő pasija sem különb az exemnél.

- Cherry! – a nevem hallatán megfordultam. Dannyvel néztem szembe. Iszonyú dühösnek és rettentő részegnek tűnt. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, és ösztönösen elengedtem Stilest. – A lúzer miatt dobtál? - a tömény pia szag megcsapta az orromat, miközben hozzám beszélt. Jézusom mennyit ihatott és mi a francot ettem ebben a pasiban egyáltalán? – Ugye csak viccelsz velem?

- Húzz el, Danny! – újra megfogtam Stiles kezét.

- Válaszolj a kérdésemre! Miatta hagytál el? – már üvöltött, és sikerült az egész terem figyelmét magunkra irányítania. Remek!

- Igen miattam hagyott el – legnagyobb megdöbbenésemre megelőztek. Leesett állal bámultam Stilesra. Kb. 40 kilóval nyom kevesebbet nála, szerintem életében még csak meg sem közelítette a konditermet, ergo semmi esélye egy agyon gyúrt focistával szemben. Őszintén meghatott az, amit értem készült tenni vállalva ezzel a durva verés kockázatát is. A szívem kiugrással fenyegetőzött, a hányinger kerülgetett, és minden idegszálam megfeszült a rám törő rettegéstől, hogy milyen csúnyán végződhet a szóváltásuk. – Nem tetszik valami? – egy igazi harcos kisugárzása áramlott bele, és ez komolyan meglepett. A hős lovag, aki megmenti a bajba jutott hercegnőt?

- A pofád az, ami irritál lúzer! – ökölbe szorult a keze, és mindössze másodpercek választották el attól, hogy megüsse.

- Hagyd a fenébe Danny, nem ér annyit az egész! – kelt hirtelen a védelmemre Christopher is a haverja mellé lépve. – Cherry tovább lépett, szóval kövesd a példáját! – megfogta a vállát, hogy lenyugtassa.

- Ha csak egy ujjal is hozzá vagy a barátnőmhöz érsz, én megesküszöm az élő Istenre, hogy nagyon megbánod Daniel! – Bree Anneben is feltámadt a harcias latin-amerikai vér, amit a mamájának köszönhet.

- Gyere haver, szívunk némi friss levegőt! – ragadta meg erősebben Christopher.

- Rendben – elernyedtek az izmai, és nem értettem miért egyezett bele ilyen könnyen. Egyszerűen nem vall rá, hogy bármit is feladjon. Emlékszem a tavalyi szezonban lesérült a válla, de ő akkor is rendszeresen látogatta az edzéseket, és győzelemre vitte a csapatot a következő meccses. Nem, Daniel Bright soha nem hátrál meg, nem olyan típus.

- Tűnjetek el! – fordult vissza Christopher útban a kijárat felé. – Bocs, baby! – nézett sajnálkozva Bree Annere. Szerintem titkon jobban örült, hogy a barátjával folytathatja az alkoholozilást, mint a nyálas romantikázást a csajával, de ez persze nem az én dolgom.  

Beszálltunk a kék dzsipjébe, és alig fél óra múlva már a szobájában ültünk az ágyán tisztes távolságban egymástól. A háttérben csöndes zene szólt a hangszórókból. Kínos csend lengett körbe minket, és próbáltuk megtalálni a megfelelő szavakat. A hajtincseim birizgáltam miközben minden hova néztem csak rá nem, és ő is hasonlóan hozzám kerülte a tekintetemet. A bűntudat ismét elkapott, mert nem említettem neki korábban a „kis” problémámat, és a félelmeim ismét visszatértek.

- Mióta tudod? – törte meg váratlanul a némaságát.

- Öt hónapja – fújtam ki a levegőt. – Öt kurva hosszú hónapja.

- Mi a jó büdös francért nem szóltál hamarabb róla? – szuper a második ember ma, akit sikerült felhúznom. Felpattant és mérgesen, vádlón nézett rám. Alig emelte fel a hangját ám mégis összerezzentem tőle.

- Ne kiabálj velem, légy szíves! – emeltem fel a fejem.

- Sajnálom, ne haragudj! – az ágy helyett a székét választotta. – Szóval?

- Lucas kísért el a klinikára – felhúztam a lábam, és a lehető legkisebb pozícióba kuporodtam. A szoknyám szélével játszadoztam idegességemben. – Rám nyitott, mikor a tesztet csináltam, és nem bírtam letagadni előtte – gyorsan megmagyaráztam, mielőtt ebbe is bele kötne, hogy miért nem hívtam el magammal. – Dr. Logan megerősített a korábbi gyanúmban, majd elkezdte felsorolni a kilátásaimat: abortusz, örökbeadás vagy tinédzser terhesség. Rengeteget gondolkoztam rajta hidd el nekem, de egyszerűen nem bírtam… - hatalmasat nyeltem.   

- Cherry szerinted tényleg képesek leszünk felnevelni egy gyereket? – bele néztem az aranybarna szemekbe, amik csalódottságot tükröztek vissza.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet. – de szeretném megpróbálni.

- Nekem még időre van szükségem, hogy feldolgozzam és remélem nem haragszol meg, ha most elküldelek – felállt.

- Nem, dehogy – a gyomrom görcsbe rándult. Felkeltem én is és elindultam az ajtó felé. – Szia, Stiles.

- Szia Cherry! Vigyázz magadra! – nem kísért ki, nem kaptam búcsú puszit, sem kedves jól megszokott poénokat a rovásomra, nem kaptam semmit. Egyszerűen csak elküldött és én ismét egyedül maradtam, mint az ujjam. 

2. rész

A pocaklakóm lassan az ötödik hónapba lépett, ami annyit tesz már látványosabb a hasam, szóval nehezebben találtam ruhát a méretben. Passzolnom kellett az eredetileg kinézett rózsaszín tüll csodát egy fekete mell alatt szélesedő selyem szépségre. Pár órával a Szalagavató előtt Bree Annenel megcsináltattuk a frizuránkat, kényeztető masszásban részesültünk (legalább segített a bedagadt lábaimon), arcpakolást csináltattunk, és természetesen nem maradhatott el a sminkes sem. A lányok életében a bál igen csak meghatározó, míg a fiúknak csak újabb nyűg a hátán, ahova muszáj elcipelniük a barátnőjüket. Dannyvel már a kapcsolatunk megromlása előtt megbeszéltük, hogy együtt megyünk, így nem mondhattam le hiába tiltakozott ellene az összes porcikám (oh, el is felejtettem említeni az állandó hangulatváltozásokat, amik engem is az őrületbe kergetnek, hát még másokat). Stilesszal megbeszéltük, hogy ott találkozunk, és feledhetetlenné tesszük az éjszakát, szóval nem aggódtam a szórakozás végett.

Este nyolckor utolsó pillantást vetettem a tükörbe, és büszkén nyugtáztam, hogy tökéletesen festek. A fekete selyem ruci a kellő helyeken feszült, a hasam pedig eltakarta, a mellem alatt levő kis masni meg egyenesen illett a kompozícióhoz. Fekete platform cipő (a plusz tíz centis sarokkal elértem a 165-öt is), arany láncos kistáska, fekete üveg harisnya, illetve arany ékszerek egészítették ki a kollekciót. A hamvas szőke hajam lágy hullámokban omlott alá a derekamig elöl kicsit feltűzve kevés csillámos hajlakkal megbolondítva az elengedhetetlen ragyogáshoz. A jég kék szemem füstös szemfesték fedte, a pilláimat fekete sprillál húztam ki, a számon cseresznye vörös extra csillogó szájfény. Készen álltam a bulizásra (talán az utolsóra a szülés előtt).

Danny türelmetlenül nyomta a böhöm nagy terepjárója dudáját, így kifújva a mérgemet lesiettem hozzá. Ha ennek vége soha többet nem állok vele szóba, erre megesküszöm!

- Mosolyogjatok szépen – a szüleim a szuper éles vakujú gépükkel máris a képünkbe másztak, és én kötelességtudóan bájologtam nekik átölelve a derekát. Szerettem volna, ha büszkék lennének rám, így próbáltam nem csalódást okozni egyiküknek sem, legalábbis egyelőre.

- Csinos vagy, cica – súgta a fülembe a mély hangján. A srác a megtestesült tökéletesség szobra, és sokan irigyelnek is miatta, de valójában nem azért vagyok vele, hogy fürödjek a dicsfényében.

- Kösz – elvettem az orchidea karkötőt rejtő dobozt a kezéből, majd gyorsan felhúztam, és elhajítottam a csomagolást. – Te is jól nézel ki – nagyot nyeltem, és mint mindig, így most is pókerarccal lepleztem a hazugságot. Persze a legdrágább Armani öltönyében feszített a hozzá illő cipővel együtt, a világos barna rövid haja tökéletesen belőve, és bűzlött a tömény parfümjétől, ami állandóan facsarta az orromat.

 - Ígérem Mr. Heart, hogy időben haza hozom a lányát – játszotta meg az úriembert, pedig tudtuk mindketten, hogy valószínűleg olyan részegre fogja inni magát, hogy még a saját neve is homályba vész, majd a számára.

- Húzzunk már a picsába! – ragadtam meg a karját ügyelve rá, hogy meg ne halljanak minket.

- Milyen morci vagy ma – gügyögött a kocsiban. – csak nem megjött? – már kezdte a kötözködést, pedig még el sem indultunk.

- Hé, Danny nem vagy te egy kicsit kapd be a faszom? – igen olykor nagyon mocskos a szám pláne, ha felidegesítenek, és ő ezt már a puszta jelenlétével megtette.

- Akkor úgy, ahogy megbeszéltük? –váltott át komolyba.

- Pontosan – bólintottam. – Elviszel a bálba, és onnantól kezdve végeztünk mindenki megy a maga útjára, vagyis a szakításunk a nyilvánosság előtt is hivatalos lesz.

- Komolyan nem adsz még egy esélyt? – rám nézett a sötétkék szemeivel, amibe annak idején bele zúgtam. Sosem felejtem el a megismerkedésünk napját, ami nem is egészen volt a véletlenek sorozata, hiszen a barátaink szándékosan szervezték meg a találkát. A sportpálya mögött várt rám egy szál rózsával, majd mindenféle bevezető nélkül lesmárolt, és onnantól fogva már együtt jártunk. Nem állítom, hogy nem voltak jó pillanataink, de soha nem voltunk szerelmesek, inkább csak meg akartunk felelni másoknak. A kapcsolatunk legelején már a szexszel zaklatott, így két hónap nyaggatás után engedtem neki, de akkor először és utoljára. Tudtam, hogy megcsal számtalan lánnyal (azt híresztelték az egész pompon csapatot megfektette), ám engem nem érdekelt különösképpen. Danny rendes srác komolyan csak éppenséggel nem illünk össze, ennyi.

- Komolyan – fordultam felé dühösen. – és, ha még egyszer rákérdezel, isten bizony bemosok egyet.

- Mi bajod van mostanában? – váltott szelídebb hangnembe.

- Semmi közöd hozzá – összefontam a karomat a mellem alatt, és tüntetőleg kibámultam az ablakon. A jelenlegi gondjaim hosszú listáján Danny foglalta el az utolsó helyét, ezért nem igazán szándékoztam több időt rááldozni. Tarthattok kegyetlennek, mivel így bánok vele, de ez azelőtt halott dolog volt közöttünk mielőtt elkezdődött volna.

Az idei bál témájának a Csillagos éjszakát szavaztuk meg, szóval a tornatermet ennek a tematikának megfelelően rendeztük be. A mennyezetről hatalmas ezüst papírmasé félhold csüngött alá, körbe rengeteg világító csillagot ragasztottunk, hogy megidézzük a hangulatot. Izzó sorokkal oldottunk meg a világítást, amik sejtelmes fénybe vonták az embereket (igaz kicsit nehezebb a tájékozódás a fél homály miatt, de összességében tetszik és büszkeséggel tölt el a végeredmény). Természetesen miután megszabadultam Dannytől a tekintetem azonnal Stilest kutatta. Szinte azonnal kiszúrtam a terem végében, így megindultam felé . Irtó elegánsan festett a fekete öltönyében, és a fehér ingében. A haja most is kócosra van zselézve, a hatalmas aranybarna szemei ragyognak, az édes féloldalas mosoly meg elengedhetetlenül ott ült a szája sarkában. Egyébként 180 magas, az arca olyan kisfiús apró anyajegyek egész hálójával, és nem éppen egy szteroid buzi, de én így imádom, ahogy és a világ minden kincséért sem változtatnám meg.

- Ma különösen gyönyörű vagy – mért végig alaposan. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, a gyomromban a pillangók össze-vissza repdestek örömükben és azt hiszem, ezt hívják szerelemnek.

- Köszönöm – feleltem. – te pedig, olyan… - kerestem a megfelelő szót, ami ráillik- kimért? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Valami olyasmi – nevetett. – Apa rám erőltette a szmokingot, de iszonyúan viszketek tőle – meghúzta a nyakánál, mintha tényleg szorítaná, holott szimplán csak a póló, farmer cucc kombóhoz szokott hozzá.

- Csak beképzeled az egészet – elhúztam a kezét.        

- Mindenki minket bámul és egy csöppet zavarban vagyok tőle – idegesen tekintgetett körbe, mivel általában kerüli az ilyen fokú nyilvánosságot, és most elég szokatlan lehetett a számára a figyelem középpontjába vetődni.

- Miattam van – fújtam ki a levegőt. – Nem lépünk le? – néztem a gyönyörű barna szemekbe.

- Nem akarsz inkább maradni, hiszen olyan kedvesek itt az emberek veled – nem bírtam nem leszűrni a gúnyt a hangjából, mivel állandó vita téma volt közöttünk a vitatottan kiérdemelt „népszerűségem”.

- Irtó poénos vagy, komolyan – vágtam pofát, holott tudom, hogy igaza van.

- Köszi, igyekszem – elmosolyodott.

- Mi lenne, ha előbb táncolnánk és utána eltűnnénk? – kerestem a megfelelő alku lehetőséget, hogy mindketten jól jöjjünk ki belőle.

- Béna vagyok benne, és csak összetaposnám a drága cipődet – szimplán csak szégyenlős a drága, de némi bátorítás mindig működik nála.

- Nem érdekel – a kezem a derekára tettem jelezve a kezdeményezésemet.

- És, ha elcseszem? Fogalmam sincs, hogy kell keringőzni, és mi van ha… - mikor ideges a kelleténél is többet jár a szája.

- Fogd be, majd én irányítok – elvigyorodtam. Némi szerencsétlenkedés után eltalálta a megfelelő lépéseket (legalábbis valami olyasmi), én meg igyekeztem visszafogni a nevetésemet, hiszen olyan édes tőle, hogy megteszi ezt értem. A hangszórókból Usher: U got it bad című száma szólt. A romantikus sorok tökéletesek a nyálas összebújásokhoz, és a meghitt pillanat adta az ívet.

Egészen közel hajoltam hozzá, és a mellkasára hajtottam a fejemet. Legszívesebben lecsuktam volna a szememet, de nem szeretnék egyetlen másodpercet sem elmulasztani a mai estéből.

- Mi a fene volt ez? – ugrott hátra váratlanul a frászt hozva rám.

- Mire gondolsz? – néztem rá furcsán felvont szemöldökkel, mert komolyan nem értettem a reakcióját.

- A hasadból jött… olyan különös bizsergés… - nem találta a megfelelő szavakat a jelenség leírására, amit nem csodáltam, mivel nekem azonnal beugrott mi okozhatta. Isobel észrevette a papáját, és bemutatkozott neki. Basszus! Pont itt és pont most!  – mozgás.

- Itt az ideje, hogy beszéljünk valamiről – fújtam ki a levegőt hosszan a tüdőmből. Nyeltem egyet, és tartva a szemkontaktust folytattam. – és nem szeretném, ha megutálnál miatta.

- Semmi olyat nem tudsz tenni, ami miatt meggyűlölnélek – kedvesen megfogta a kezemet. Megnyugtatása céljából puszit nyomott az arcomra.  – Szeretlek, Cherry! – most először mondta ki, és a szívembe azonnal erős nyilallás hasított ettől a hatalmas jelentőségű szócskától. A sírás kerülgetett az esetleges végkimeneteltől, és hogy talán örökre elveszíthetem.

- Kérlek, ezt soha ne felejtsd el! – pipiskedve a karomat a nyaka köré fontam, és megcsókoltam. Az akaratlanul kibuggyanó könnyeim végig csorogtak az arcomon le egészen a dekoltázsomig. Bassza meg! 

1. rész

Isabel története öt hónappal kezdődött egy hideg téli éjszakán.

 Nem létezik olyan, aki ne utálná az évi kötelező pofa vizitet a családi összeröffenéseken. Hál isten idén May néni meg a buggyant férje nem ért rá, így hamarabb elszabadulhattam. A barátnőim a városon kívül töltötték az ünnepeket, Danny a szüleivel Aspen hófödte csúcsait hódította meg, szóval maradt Stiles. Hol is vágjak bele a kapcsolatunk elemzésébe? Hm… az oviban Tessa Maxfield mindenkit terrorizált, és a megmentésemre siető hős lovag kimenekítette a Barbiemat a kezei közül, ami valljuk be, egy öt éves számára a világot jelenti. Ő a legrendesebb, a legaranyosabb, a legédesebb srác, akit valaha ismertem. Soha nem ítél el, mindig meghallgatja az aktuális hiszti rohamomat, megérti a problémáimat, és ha kell, kisírhatom magam a vállán. Igazából már az elejétől fogva erősen vonzódom hozzá, de a nyilvánosság előtt soha nem mertem felvállalni, plusz féltem kicsit attól, hogy elveszíthetem a lelki társamat, ha hivatalosan is együtt járnánk. Imádtam minden egyes porcikáját kezdve a cuki az arcán levő anyajegyektől egészen a lábujjáig, és soha a világ összes kincséért se engedném át másnak.

Ja, említettem már, hogy velünk szemben lakik az apukájával? Vicces igaz? Pedig ő tényleg az a tipikus, hollywoodi tini filmekből ismert „szomszéd srác”. Cuki, helyes és a hatalmas boci szemeitől azonnal képes vagyok elolvadni. Na, szóval dideregve álltam az ajtójuk előtt, és hosszasan csengettem, ami annyit tett, hogy A; Robert elaludt a kanapén a tévé mellett, B; Stiles megint a haverjaival kockul valami idióta játék szerveren. Kerek öt perc telt el, és konkrétan lefagyott az összes kiálló testrészem, mire bejutottam a házba. Iszonyúan leszidtam a gyereket, mert megint WOW-ozott (World of Warcraft), és miatta lettem élő hóember. Meleg forró csokival, vastag takaróval, és a saját test hőjével kárpótolt.  Nos, azt hiszem nem nehéz kitalálni mi jött azután, hogy egy szál fehérneműben feküdtem mellette. Csók - csókot követett, majd felelőtlen tinikként nem védekeztünk, és az eredményét most a szívem alatt hordom. Igen hülyék voltunk, és igen kellett volna gondolnunk a végkifejlettre, de a pillanat hevében csak egymásban merültünk el, nem törődtünk ilyen „apróságokkal”. Ha visszamehetnék arra a napra, csúnyán leszidnám magamat a felelőtlenségünkért, de sajnos a múlt megváltozhatatlan, és idővel számolnunk kell a következményekkel.

Két hét múlva vettem észre, hogy az esedékes havi vendégem nem érkezett meg, amit eleinte az idességre, és sok másra szándékoztam terelni, de a harmadik héten már erősen gyanakodtam. Napszemüvegben, kapucniban, ócska melegítőben vettem meg az első terhességi tesztet, abban a patikában ahol anyám legjobb barátnője dolgozik. Életem legkeményebb két perce volt, mikor a csík elszíneződésére vártam a fürdőkád szélén remegve. „Ha két vonal jön a baba, ha nem boldog a mama.” – még egy ilyen idióta reklám szlogent! Az eredmény láttán rögtön kidobtam a taccsot, és hosszú idő óta először megint elkapott egy heves asztma roham. Lucas kopogására, és üvöltözésére sem válaszoltam, aki valószínűleg a hólyagja miatt lett fültanúja az eseményeknek. Végül hatalmas robaj kíséretében rám törte az ajtót (később nehezen magyarázta ki apának, és ha jól emlékszem azt hazudta a zsanérokra már régóta alapos csere szorult). Magzat pózba kuporodva talált meg a földön levegőért kapkodva. Legnagyobb pechemre azonnal megtalálta a tesztet, és átlátott a helyzeten. Nem szólt semmit csak átölelt és kedves szavakat suttogott a fülembe pont, mint gyerekkoromban, mikor sírva jöttem haza, ha megbántottak valamivel. Tudta mit kell tennie, mert nem volt számára ismeretlen a szituáció, és erős báty révén türelmesen fogta a kezemet, míg újra normalizálódott a légzésem. Egyben áldottam, és szidtam, mikor rám talált, de hát ő mégiscsak a testvérem, így előbb vagy utóbb joga van tudnia a dolgokról.

Másnap hosszas tépelődés valamint néhány tövig rágott körmöt követően elsétáltam a Tini Segély Lelki Központba a város szélén. Lucast sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön velem, habár a hegyi beszéde nélkül is elég szarul éreztem magamat. Idegesen, görcsösen szorítottam a kezét, és vártam, hogy végre a lila hajú liba a nevemen szólítson. Lucas megkérdezte szeretném-e, hogy bekísérjen, de azt válaszoltam nem, egyedül kell végig csinálnom. Dr. Logan nagyon rendes volt, és mindent elmagyarázott nekem a tinédzser terhesség súlyáról, következményeiről valamint adott egy örökbefogadásról szóló szórólapot, és az utamra engedett. Lucasszal akkor utoljára beszéltünk a lányomról, mikor közöltem vele nem fogom elvetetni. Iszonyúan megharagudott rám, és közölte mennyire felelőtlen döntés a részemről, plusz anyuékat teljesen összetöri majd a hír.  Tettem rá nagy ívben mit gondol az egészről, mert ő sem különb nálam, csak velem ellentétben ő már totálisan elkúrta az életét. Azon a napon azt hiszem örökre elveszítettem a bátyámat.

Titkokkal terhelt, kemény hónapok következtek. Senki nem tudott a szívem alatt növekvő kis babáról, még Stiles sem (a szüleimnek meg pláne nem említettem).  A kiújuló asztmámra hivatkozva kiléptem a hajrá lányok közül, pedig igazából rettegtem az esetleges lebukás veszélytől. A kelleténél sokkal jobban elhidegültem Dannytől, és odáig fajultak a dolgok, hogy már a puszta jelenlététől is rosszul lettem. Nem mondtuk ki nyíltan a szakítás tényét, de hosszú ideje ott lógott a levegőben, habár egy párként kezelt minket mi a fantáziájukra bíztuk a dolgokat. Nem szedtem sokat magamra én mégis bő felsőkbe bújtam. Szerencsémre a reggeli rosszul létek elég ritkán jelentkeztek, de ha mégis arra fogtam, hogy izgulok a felvételi miatt, és sok stressz ér a közelgő vizsgák miatt. A legjobb barátnőm Bree Anne sokszor utalt arra, hogy valami nagyon nincs renden velem, de csak legyintettem rá, és gyorsan másra tereltem a témát. Stileshoz sokkal többet jártam át, mint korábban és számtalanszor sírva fakadtam mindenféle ok nélkül, de neki is hazudtam, mint mindenki másnak.

Április közepe és a május sokkal több gondot hozott az előzőeknél. Éjt nappallá tévé tanultam a vizsgákra, és hosszú órákat töltöttem a könyvtárban rongyosra ülve a valagam a kemény faszékeken. A maradék időmet a diák önkormányzat foglalta le a szalagavató bál szervezése miatt. Stiles állandóan csesztetett a tesztkérdések miatt, és képes volt hajnali fél háromkor felhívni, hogy mikor tört ki a második világháború?  („ki nem szarja le hagyj aludni, te zsarnok”- mindig ezt válaszoltam, holott tudtam csak nekem akar segíteni). Három egyetemre adtam be a jelentkezésem a new york-i Julliardra, a new orleans-i Loyolára és a Dartmouthra az Északi Parton. Előre elterveztem a következő évemet, csak arról nem volt fogalmam Isobelnek hol jut hely benne, ami nagyon aggasztott, hisz mindent meg szeretnék adni neki.

Büszkén kijelenthetem extrém magas pontszámokkal tettem le a vizsgákat pár nappal a bál előtt. A szüleim elvittek a legdrágább étterembe megünnepelni a teljesítményemet. Normál körülmények között önfeledten kacagtam volna Lucas viccein, anya undorán a salátáktól, és apa folytonos morgolódásán a munkatársai miatt, akiket nem mellesleg imád, de most a szülés közeledtével egyre inkább feszültté váltam. Egyetlen vigaszom talán csak annyi maradt, hogy sikerült bejutnom a Loyola művészeti szakára (Stiles ugyanitt az orvosit jelölte meg, és ő is felvételt nyert). Ha a lányom nem lenne, most bőszen keresgélném az albérleteket, tervezgetném az órarendemet, és izgulnék a költözés miatt, de ez már nem ilyen egyszerű. Gondolnom kell arra honnan teremtem elő a pénzt a kajára, a pelenkára, a babaruhákra meg mindenre, amire egy újszülöttnek csak szüksége lehet. Természetesen felmerül az a probléma is, hogy a tanulás mellett, mikor jut rá időm, és ki gondoskodik majd róla, ha nem érek rá. Számtalan ötlet átvillant a fejemen, de újra meg újra zsákutcába kerültem, és úgy éreztem nem találom a kiutat. Néha eszembe jut az örökbe adás is, hiszen biztosíthatnák számára a kiegyensúlyozott családi életet meg az anyagi hátteret, amit én nem tudok megadni a lányomnak. Persze mindig elvetem, mert nem bírnám elviselni, hogy el kell veszítenem, és idegenek neveljék fel. 

Gondolatok...

„Rettegj csak az érzéseidtől, zárd el őket, tegyél úgy, mintha nem lennének, és azon kapod majd magad, hogy semmi sem oké. Hazugságban élsz, próbálod nem észrevenni azt, ami nyilvánvaló, hiszen menekülni még mindig egyszerű. Te döntesz: rettegsz, vagy felvállalsz. Hagyod, hogy hassanak rád, vagy bezársz.”

 Ki dönti el, hogy mi a helyes, és mi a helytelen? Azt hiszem íratlan szabályok léteznek erre, de ha mégsem mások gondoskodnak róla, és olykor el is ítélhetnek, ha megszegted őket. Sajnos, mikor rosszul választasz nincs esélyed visszafordulni és azt mondani bocsi, de mégsem kérek belőle. Mi történik, mikor már lehetetlen visszacsinálni az egészet? Nem könnyű, de meg kell próbálnod a döntésed súlyával megküzdeni…

A tinédzser terhesség hallatán mindenki hüledezni kezd, és azonnal ribancnak könyvelik el a lányokat, akikre nem vigyáztak eléggé a szüleik, így most kisbabát hordanak a szívük alatt. Az abortuszt sokan a megfelelő megoldásnak tartják a problémára, mert egy igen gyors procedúrát követően könnyen megszabadulhatsz a pelenkázástól. Hát, üdvözlök mindenkit én is egy „ribanc” vagyok, és hát bevallom őszintén, semmi pénzért nem vetetném el a kis babámat, mert a kislányom meg fog születni, mivel én szeretnék esélyt adni neki ebben a kegyetlen világban.