A verőfényes napsütés szinte kiégette
a retinámat, mikor kinyitottam a szemem. Kórházban vagyok, ez elsőre tudatosult
bennem. Gépek pityegtek mellettem, ami nem jó jel. A jobb karom könyékig
gipszben, az orromban a gyűlölt cső, a balomba infúzió csöpögött. Szerettem
volna azt hinni, hogy álmodtam az egészet, de csalódnom kellett. Lerántottam a
takarót, és megnyugvással töltött el, hogy Isobel nem mozdult a helyéről
(hülyén fejeztem ki magam, bocsi! Hova is mehetne egy magzat? No, komment! Úgy
értem, örültem, hogy nem vetéltem el.) Remélem, minden rendben van vele… Stiles,
édesem. Oh, istenem!
- Szép jó reggelt Miss. Heart! – az
elmélkedésemből Dr. Szexi szakított ki. Magas izmos test, közel két méteres
magasság, olimposzi istenekhez hasonló szépség, göndör sötétbarna vállig érő
tincsek. Komolyan elismerésem a mamájának meg a papájának, mivel igazán
nagyszerűn sikerült. Jó, jó azért én is lányból vagyok, hiába vagyok
kapcsolatban. Kérlek, ne kövezetek meg a csapodárságomért! – Dr. Meyer vagyok,
én voltam az egyik kezelő orvosa a múlt éjjel, mikor beszállították hozzánk.
- Stiles? Vele mi a helyzet? Ugye
semmi komoly, és felépül idővel? És a kisbabám?– hadarva tettem fel a
kérdéseimet. Jelenleg a saját állapotom nem az első helyet foglalta el a
fontossági listán.
- Lassítson hölgyem! – elmosolyodott.
– Haladjunk szép sorjában! – bólintottam a bele egyezésem jeleként. – Először
is, hogy érzi magát?
- Nincs különösebb panaszom attól
eltekintve, hogy a tüdőm vacakol egy kicsit – vontam meg a vállam.
- Rendben, akkor nézzük is meg –
közelebb jött, és levette a nyakából a sztetoszkópot. Kissé szégyenlősen fogtam
össze a hálóinget. – Sóhajtson nagyokat! – az érintésétől libabőrös lettem. – Köszönöm
– visszaigazítottam a ruhát. – Még mindig hallok némi zörejt, de ez teljesen
normális egy komolyabb rohamot követően. Az asztma és a terhesség miatt is
különösképpen vigyáznia kell magára. Szerencsére még időben érkezett, így némi
méhlazító segítségével meg tudtuk állítani az összehúzódásokat. A baba a trauma
ellenére is teljesen egészséges, és ha nem jön közbe újabb komplikáció nem lesz
semmi gond. Szigorú ágy nyugalmat írok elő a hátra levő hónapokra, és szeretném,
ha nem venné fél vállról, mivel mindketten veszélynek vannak kitéve a
későbbiekben– hatalmas kő hullott le a mellkasomról. – Emellett a csuklója eltört,
ami öt hét gipsz viseléssel jár. A barátját pedig meglátogathatja, ha szeretné.
Sajnos bővebb információval nem számolhatok, mivel nem én vagyok a kezelő
orvosa.
- Köszönöm – biccentettem.
- Továbbá van egy látogatója – vajon
ki lehet az? – behívjam?
- Igen, kérem.
- Ha jól érzi magát, akkor pár nap
megfigyelés után kiengedhetjük, de tartania kell magát ahhoz, amit mondtam.
Szigorú ágy nyugalom! – nyomatékosította az utasítást.
- Ígérem, betartom! – vagyis próbálom.
- Még ma visszanézek ellenőrzésre! –
összecsukta a sárga mappát.
- Köszönöm.
Robert váltotta fel, aki azonnal a
nyakamba borult. Meglepődtem a szeretet hullámától, de rettentő jól esett. Azt
mondta Stiles jobban van az egyik bordája megsértette a tüdejét, de műtéttel
már korrigálták és rögzítették. Fel fog épülni, aminek iszonyúan örültem.
- Elmesélnéd te is, mi történt
pontosan, mert a fiam verzióját már hallottam – ledaráltam az egészet, és így
sokkal hihetetlenebbnek tűnt, hogy valóban túléltük. – A kollégák már dolgoznak
a bányatónál, hogy felhúzzák a dzsipet. Amennyiben kiderül, hogy elvágták a
féket bűncselekménnyel állunk szemben – rögtön előtört a zsaru énje. Bőszen
jegyzetelt a fehér noteszébe. – Bizonyíték hiányában egyelőre még nem indítunk
nyomozást, de ha találunk, később még lesznek kérdéseim.
- Ha szépen meg kérlek, elkísérnél
hozzá? – totálisan figyelmen kívül hagytam az előbbi felvetését. Per pillanat
nem érdekelt különösképpen, mégis félő bele gondolni abba, hogy esetleg valaki
ártani akarna nekünk. Erre az eshetőségre egyetlen tippem van, de ezzel még nem
tervezek bővebben foglalkozni.
- Nem pihennél még egy kicsit? Még
csak most ébredtél fel és a doki szerint arra van most a legnagyobb szükséged –
aggódott értem, amitől ismét ellágyult a szívem.
- Látnom kell, hát nem érted? –
fakadtam ki a kelleténél kicsit durvábban. – Ne haragudj! – vontam vissza
azonnal, mert nem érdemelte ki ezt a hangsúlyt.
- Ne kiabálj, a végén még felvered az
egész kórházat! – mosolygott az ajtónak támaszkodva. (Említettem már néhányszor
mennyire jó az ehhez hasonló felbukkanásokban.) Fáradtnak és meggyötörtnek
tűnt, a haja kócosan hullott a homlokába. Az infúziós állvány és az egyen
hálóruha alól kikandikáló kötés még inkább rontott a látszaton. Azt hiszem
ebben a pillanatban újra bele szerettem, és ostoroztam önmagam, mert éveken
keresztül mellőztem azt a boldogságot, amiben részünk lehetett volna.
- Édesem… - ennyit bírtam kinyögni
csupán. A könnyeim végig folytak az arcomon, és hihetetlenül örültem a
viszontlátásnak.
- Magatokra hagylak titeket – kelt fel
Robert. – Később még visszanézek.
- Kösz apa – megszorította a fia
vállát, mikor elhaladt mellette. – Most már minden rendben.
Mellém bújt az ágyba, én meg bele
fúrtam az arcom a mellkasába. A hajamat cirógatta, és apró puszikat nyomott az
ajkamra.
- Megmentettél – szólalt meg hosszú
percek után mélyen a szemembe nézve.
- Te is engem – szipogtam. – Sajnálom,
hogy tengeralattjárót csináltam a kocsidból.
Tudom, mennyit jelent neked…
- Ne is törődj vele! – legyintett
vigyorogva. – A lényeg az, hogy mindketten megúsztuk, a biztosító meg előbb
vagy utóbb kifizeti a javítatás költségeit.
- Stiles…
- Tessék? – kisimította a sírástól
átnedvesedett tincseket az arcomból.
- Mielőtt a halálba rohantunk
kérdeztél tőlem valamit… - haboztam kicsit. – Komolyan gondoltad? Úgy értem a
házassági ajánlatot…
- Oh, jó is, hogy említed. Megkértem
apát, hogy keresse nekem elő – benyúlt a zsebébe. Apró fehér köves arany gyűrű
került elő, amitől a gyomromban levő pillangók heves táncba kezdtek. – Még a
dédnagymamáé volt, szóval… - nagyot nyelt. A hangja remegett az izgatottságtól.
– Hozzám jössz feleségül? Legszívesebben letérdelnék, de remélem nem bánod, ha
nem teszem meg, mivel még mindig fáj, ha hevesebb mozdulatokat teszek – utalt a
frissen műtét bordáira.
- Semmi baj – elmosolyodtam. – És a
válaszom természetesen igen – kinyújtottam a kezem, ő pedig felhúzta a
gyűrűt. Szinte minden kislány, így én is
az esküvőmről álmodozok már kb. az óvoda óta. Habos-babos hercegnős ruha hosszú
fátyollal, lilába öltözött koszorús lányok, gyönyörűen feldíszített templom,
rózsa csokor a markomban, az oltárnál pedig, ott vár életem szerelme. Már elképzeltem
az egészet, és természetesen nem szándékoztam egyetlen gondosan kiválasztott
apró részlettől sem megválni.
- Cherry… - meglengette a kezét a
szemem előtt. – Itt vagy? Kicsit elbambultál…
- Ühüm – bólintottam. Vissza a
valóságba! Kicsit talán túlságosan előre szaladtam az eseményekkel. – Csak a
ruhámat tervezgetem - átszellemülten mosolyogtam feltételezhetően bárgyú
tekintettel.
- Egyelőre vannak fontosabb dolgok is
– a pocakomat kezdte el simogatni. Isobel mintha csak megérezte volna, hogy a
papája a közelében van, mert heves rugdalózásba fogott. – Szia, picúr! – most
először beszél hozzá. Könnyekig hatódom olyan édes, ez a pillanat. – itt a
papa. Milyen érzés ott bent?
- Szerintem egész jól viseli –
válaszoltam.
- Azt hallottam, hogy ha énekelsz
neki, az megnyugtatja – igen, nekem is rémlik valami. – Tudod, mikor kicsi
voltam sokszor voltak rémálmaim, és féltem a sötétben. Anya oda ült mellém, és
mindig ugyanazt a dalocskát dúdolgatta – bár csak video készülne ezekről a
percekről, és akkor megmutathatnám Isobelnek, hogy már a megszületése előtt, mennyire
szerették.– „Én nem születtem varázslónak,
csodát tenni nem tudok. És azt hiszem már észrevetted, a jó tündér nem én
vagyok. De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság, én úgy érezném,
vannak még csodák. Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatot? Hogy lelked
mélyén megtörjem a gonosz varázslatot. Mit tehetnék érted, hogy szívedben öröm
legyen? Mit tehetnék, áruld el, nekem!” – nincs jó hangja, ezt így elsőre
leszögezem, de csupán a szándék a lényeg. Azt hiszem, tényleg jó szülő válik belőle
idővel, és a kétségeim lassan a semmibe távoztak.
- Gyönyörű! – a meghatottságtól ismét
a könnyek marták a torkomat.
- Igazán? – mosolygott. Bólintottam. –
A hangom borzalmas, de a dal valóban az, és nekem mindig segített – az emlékek,
és az érzelmek egyszerre szomorították el, és tették boldoggá.
- Sajnálom, hogy már nem lehet veled…
- Igen, én is – sóhajtott.
Kopogás szakított ki minket az érzelem
vasútról. Újabb látogató? Stiles kimászott mellőlem, és a székre ült, pedig
szerintem nem szabályellenes hozzá bújni a szerelmedhez a nehéz percekben.
Mindegy!
- Szabad – szóltam ki. Rettentően
meglepődtem, mikor a bátyám bukkant fel az ajtóban. A baljában virágcsokor, a
jobbjában fehér sütis doboz a Sweet Things-ből. Barna farmert, fehér trikót és
tornacipőt viselt. Jól fésültnek tűnt, és kipihentnek. Csak nem felhagyott a
korábbi szenvedélyeivel? – Lucas?
- Szia, Cherry – elvigyorodott. –
Dylan – biccentett felé. – Hogy vagy? Láttam a hírekben a balesetet, és nem
bírtam ki, hogy ne látogassalak meg.
- Megmaradok – feleltem. – Csak nem,
anya küldött valamit? – a nyál is összefutott a számban a mennyei édességek
puszta gondolatától is.
- De igen, és az üdvözletét küldi –
felnyitotta a dobozt. – Málnás-csokis cupcakek, a kedvenceid – lerakta az
éjjeli szekrényre.
- Köszi, imádlak, és a virágok is
meseszépek – kinyújtottam a karomat. Közelebb jött és megölelt, majd egy
cuppanósat nyomott az arcomra. – És apa? Ő nem üzent semmit? – a szívembe ismét
bele mart a fájdalom.
- Nem, mivel változatlanul makacs
öszvérként viselkedik – kifújta a levegőt. - Az unokahúgommal minden oké? – gyorsan témát
váltott.
- Igen, persze.
- Szuper! – kiegyenesedett. – Figyelj,
csak beugrottam, mivel várnak a melóban…
- Ühüm, menj csak! – kivettem az egyik
sütit. – Köszi, hogy benéztél, ugye jössz még?
- Nem kizárt! – mosolygott. Újból
megpuszilt. Kezet fogott a barátommal, vagyis a vőlegényemmel (fantasztikus
érzés, még ha nem is kürtöltük világgá) – Dylan, ha bármi bajuk esik…
- Élve eltemetsz és megemlegetem a
napot, mikor megszülettem? – marhára nem vette komolyan a bátyámat, mivel a
vigyor ott rejtőzött a szája sarkában.
- Pontosan – elnevette magát. –
Basszus! – az órájára nézett. – Elkéstem! – köszönés nélkül szabályosan
feltépve az ajtót elrohant. Oké, most az egyszer megbocsájtom neki, mivel
hozott cupcaket.
Nem sokkal később Stilest
kiparancsolta az egyik ügyeletes nővérke a szobámból. Megettem a táplálónak,
finomnak meg véletlenül sem nevezhető kórházi ebédet, majd elkényelmesedtem. A
mai napot is elkönyvelhetjük egy csodálatosnak, szóval békésen szunyókálhatok,
mert tudom, hogy mindig lesznek olyanok, akikre bármikor számíthatok.
