7.rész

Kerek egy hét telt el a születésnapom óta, és most a ballagási ceremóniára készülődök. Kint tombol a hőség és a piros selyem talár nem sokban könnyít a helyzetemen. Elvégeztem az utolsó simításokat és készen álltam belépni a nagybetűs életbe.

- Csinos vagy – dicsér meg Stiles a lépcső aljánál várva. Fehér inget és fekete zakót visel a kötelező hacuka alatt. Kellemes parfüm illatot árasztott, ami végre nem csípte az orromat (az első dolgom volt, hogy kidobtam azt az olcsó pacsulit, és megajándékoztam valami férfiassal helyette).

- Köszi – fehér a mellem alatt kiszélesedő ruha, fehér strasszos magas sarkú szandállal kombinálva. A hajam lágy hullámokban omlott a hátamra, és a sminkem is inkább szolid semmint kihívó. Ugyan nem vagyok tökéletes, de törekedem arra, hogy megpróbáljam legalább csak a külsőségek által is fent tartani a látszatot.

- Izgulsz?

- Jelenleg egyetlen dolog jár csak a fejemben – és emiatt van reggel óta hányingerem. Mély levegőt vettem majd kifújtam. – Vajon eljönnek a szüleim, és ha ott lesznek, mi a fenét fogok nekik mondani? – hiába vesztünk össze olyan csúnyán a múltkor mégis csak ők azok, akik etettek és ruháztak az elmúlt tizennyolc évben.

- Ha nem változtatnak a hozzáállásunkon egyszerűen nincs miről tárgyalni – vonta meg a vállát.

- Ja, könnyű azt mondani, hogy ne törődjek velük – sóhajtottam. Bele túrtam a gondosan elkészített frizurámba.

- Cherry – közelebb lépett és megérintette az arcomat, amitől összerezzentem. – tudom, hogy fáj, de ők már csak ilyenek és nem hiszem, hogy meg fognak változni – a szemébe néztem, és nehezen tartottam vissza a könnyeimet. – Viszont én mindig itt leszek neked, ezt soha ne felejtsd el, rendben?

- Rendben – bólintottam.

- Induljunk – átkarolta a vállamat.

Az érettségi minden fiatalnak egy lépés a felnőtté válás felé, és érezzük, hogy egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy elengedjük a szüleink kezét, viszont lehet sokszor, ezek az apró lépések tesznek minket azzá, akik vagyunk. Én rettegtem a jövőmtől mégis egy részem megpróbált bizakodva, reménnyel telve tekinteni a holnapra.

A fényképezkedő, gratuláló rokonok elárasztották a gimnázium udvarát, és ha nincs Stiles papája talán még magányosabbnak tűnök. Próbáltam láthatatlanná válni, de nem olyan egyszerű főleg, ha te mondod a búcsúztató szöveget az egész évfolyamnak. Leküzdeni a felgyülemlő hányingert és a  kezdődő asztma rohamot egy dolog, de szembe nézni azokkal, akik gyűlölnek már égbe kiáltó probléma. A legkisebb porcikám sem kívánta az egészet, viszont anno megígértem az igazgatónőnek, hogy megteszem és hát, ha most meghátrálok, még inkább nekik adok igazat.

- Cherry minden oké? – fogta meg a karomat az örök évfolyamelső Marc Netherby. – Úgy festesz, mint aki nem tudja eldönteni melyik a fontosabb kiadni a reggelidet vagy levegőt venni – Marc rendes srác, és azt hiszem még soha életében nem bántott meg senkit. A mosolya az összes fogát látni engedtette. – Hozzak egy pohár vizet vagy valami?

- Nem kell köszönöm – jól esett a kedvessége. - Csak ideges vagyok – a tele írt papírlapokkal legyezgettem a felhevült testemet.

- Figyelj, sokkal többet érsz náluk, még ha most ezt nem is hiszed el magadnak.

- Köszi – bólintottam. Megigazítottam a ruhámat, hátra csaptam a hajamat és felszegtem a fejemet. – Igazad van! – én is egy mosollyal ajándékoztam meg. – Plusz némi szerencsével nem kell többé találkoznom velük, szóval nem számít a véleményük.

- Pontosan.

- És most következzen Charlotte Caroline Heart – az igazgató hangja töltötte be a tornatermet. Rákacsintottam Marcra, majd kiléptem a rögtönzött színpadra. – Kérem, tapsolják meg Miss. Heartot, aki a Loyola egyetem színművészeti szakára nyert felvételt ősztől – néhányan összeütötték a tenyerüket.  Ennyit az ovációról meg az éljenzésről…

Nagy levegőt vettem és felolvastam a gondosan előkészített beszédemet tudván jól, hogy tesznek rá nagy ívben. Befejezvén pedig ott hagytam őket és a tömeg felé vettem az irányt. Köszi, puszi és basszátok meg!

-Charlotte – a gyomrom görcsbe rándult, mikor meghallottam az apám hangját. Hát, mégis csak eljöttek?

Odasiettem hozzájuk. Apa a legdrágább öltönyét vette fel, anya meg a kedvenc virágos ruháját.( Lucas tőlük pár méterre támasztotta a falat jelezve, hogy köszöni, de ő inkább kimaradna belőle. Persze örülök, mert ezzel is támogat engem). Gyönyörű virágcsokorral a kezükben mosolyogtak rám. Talán megbocsátottak nekem, és minden újra a régi lesz?  A remény aprócska szikrája felcsillanni látszott.

- Büszkék vagyunk rád kis szívem – anya közelebb hajolt, és puszit nyomott az arcomra. Átadták a virágokat.

- Megbocsátottak nekem? – kalapáló szívvel, a torkomban gombóccal néztem rájuk. Tényleg akkora bűnt követtem volna el?

- Apáddal átgondoltuk az egészet – nagyot nyeltem, és bólintottam. – és felvettük a kapcsolatot az örökbefogadó központtal. Elmeséltük milyen helyzetbe kerültél – rosszat sejtettem. – Mrs. Cleaver az igazgatónő pedig, néhány telefonhívás után rátalált egy kedves házaspárra Chicagóból. Szeretnék magukhoz venni a kicsit, és a jövő héten érkeznek, hogy megbeszéljük hogyan tovább. A te dolgod annyi, hogy aláírod a lemondó nyilatkozatot – mosolygott, mintha csak ez lenne a világ rendje. Végül is mit vártam a mindig makulátlanul tökéletes anyámtól, akinek a legfontosabb az, hogyan ítélnek meg minket mások.                                                                                                                    

- És ti mossátok a  kezeitek, igaz? – kezdett felszaladni a pumpa bennem.

- Tönkre teszed az életed a gyerekkel – apa megszólalt. Dühében ökölbe szorította a kezét, és azt hiszem, most először készen állna az atyai pofonra. – Elég volt végig nézni, amint a bátyád lerombolta a jövőjét és még egyszer nem fogjuk. Mondj le a babáról! – próbálta nem felemelni a hangját, de csak fél sikert ért el vele. Pár ember figyelmét sikerült felkeltenünk.

-   Inkább rólatok! – teljesen kész lettem. –Üss meg, ha attól neked jobb lesz, nem félek! – a remegő kezére néztem. Most vesztettem el őket örökre, ezt érzem. Stiles, mintha csak tudat alatt megérezné a balhét felbukkant mellettem.

- Mr. és Mrs. Heart még nem volt alkalmunk személyesen találkozni – előre lépett. – Dylan Stiles vagyok a lányuk barátja, nem mellesleg pedig a kicsi apja – feléjük nyújtotta a kezét. Apámnak egy erős ér rajzolódott ki a homlokán a hirtelen felcsapó haragtól, anyámat meg az ájulás kerülgette.

- Szóval te ejtetted teherbe – apa félre lökte a jobbját, és ütésre készült. A tömegből Stiles papa emelkedett ki, lefogva a lendülő karját (fantasztikus, milyen zseniálisak a színrelépésekben). A szívem megállt néhány pillanatra, a vér szabályosan pulzált az ereimben, és tartottam a következményektől.

- Mr. Heart ugye nem gondolta komolyan, hogy megüti a fiamat? – erősen szorította a csuklóját. Nem viselte az egyenruháját, de tekintélyt képviselt a városban.

- Serrif – köpni-nyelni nem bírt a meglepődöttségtől. – fogalmam sem volt, hogy…

- Nem érdekelnek a kifogásai! – szakította félbe. Apa a fülét-farkát behúzta és el kellett ismernie, hogy most megszégyenült.

- Én… - nem találta a szavakat. – most haza megyünk! – megragadta anyát, és fújtatva elindult durván maga után rángatva. Anya még visszafordult, és a sajnálomot formálta az ajkaival. Nem igazán hatott meg a kis műsorát követően, szóval nálam süket fülekre talált. A remény végleg kihalt belőlem, ami őket illeti. Talán egy nap képesek lesznek elfogadni a helyzetet, de egyelőre még nem, és nem is fogom erőltetni. Ha úgy érzik, képesek félre tenni az előítéleteiket én itt vagyok, viszont addig is a számomra meghaltak, és elbuktak, mint szülők. 

- Itt az ideje, hogy induljunk – sóhajtott Robert.

- Pontosan – Stiles megfogta a kezemet.

Beültünk a kocsiba és jó darabig csak a szemerkélő eső kopogását hallgattuk az öreg verdán. Olyan, mintha az időjárás is csak értem hullajtaná a szomorú könnycseppeket, de ez csak illúzió természetesen. A kis világom most teljes sötétségbe borult, holott már rég sejtettem nem fog semmi sem változni. Legalább annak örültem (ha másnak már nem), hogy Stiles kitart mellettem.

- Figyelj, Cherry – Robert megköszörülte a torkát. – nálunk addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél- a görcsös izmaim ellazultak. Iszonyú jól esett, hogy a legnyomorultabb perceimben valaki kedvesen viszonyul hozzám. – Tetszett, hogy a múltkor meleg étel volt az asztalon – valószínűleg azóta is, szívesen emlékszik vissza arra a tök egyszerű makarónira. Hihetetlen olykor milyen kevés dolog is elég a boldogsághoz.

-  Főzhetek, moshatok, takaríthatok…

- Nem, nem várjuk el tőled, igaz fiam? – nézett Stilesra a beleegyezését várva.

– Nem persze, hogy nem – rám mosolygott. A feltétlen szeretet, ami ebből a két emberből áradt könnyeket csalt a szemembe. - Mellesleg mi bajod van az én makarónimmal? – kicsit sértődöttnek látszott. – A konzervnyitás, a zacskó kicsomagolása, a melegítés mind-mind nagyon fontos, és ugyanúgy laktat – éljen a mikró hullámsütő, ezennel földre borulunk előtted! Robert köhintett.

 - Köszönöm – ennyit bírtam kinyögni, miközben próbáltam nem sírva fakadni.

- Ugyan már nincs mit – legyintett Robert enyhén elpirulva a hálálkodásomtól.

Néhány kacskaringós utca után derült ki, hogy néhány Stiles rokon családi összeröffenést szervezett a nagyszülőknél. Először totálisan nem odaillőnek, betolakodónak éreztem magam és nem találtam a helyem. Stiles szinte rögtön kiszúrta mennyire unottan rugdalóm a köveket az udvaron, így gyorsan bemutatott a családnak. Legnagyobb meglepetésemre másodpercek alatt sikerült beolvadnom, és kitörő lelkesedéssel fogadtak. Elképzeltem milyen lett volna, ha nem esem teherbe és most engem ünnepelnek otthon a hátsó kertünkben. Anya mennyien édes sütiket osztogat, apa felvág, hogy a lányát felvették a híres Loyola egyetemre Lucas meg sejtelmesen sugdolózik Bud unokabátyámmal a dugi sörüket dédelgetve. Valószínűleg drága ajándékkal jutalmaznának a sikeres vizsgák miatt. Degeszre tömnénk a hasunkat, és jókat csámcsognánk az ősrégi sztorikon. Persze, ez csak álom marad, és a valóságban most a Stilesokkal „bulizok”, ami el kell ismernem talán jobb is, mert végre megtapasztalhatom milyen az, ha valóban törődnek velem.                                                       

- Kedvesem – homok szőke hajú harminc körüli nő lépett mellém szalmakalapban, és virágos ruhában. Ha jól emlékszem Julia néni…- Cherry, igaz?  - bólintottam. Egyébként pont hússzedés közben talált be. – ti laktok Roberték mellett, nem? – újabb biccentés. – Oh, már tudom – a felismerés szikrája csillant a szemében. Győzelem! – Dylan mindig rólad mesélt, és sokat játszottak együtt kiskorotokban. Gyönyörűvé cseperedtél – alaposan végig mért.

- Köszönöm – Stiles az örök lepcses szájú vénkisasszonyként jellemezte, akit a pletyka tart fiatalon.

- Eléggé kikerekedtél viszont ott lent – a villájával a pocakomra mutatott. – Csak nem kisbabát hordasz a szíved alatt? – az összes szín kifutott az arcomból, hogy erre most mit feleljek. Eszembe jutott a korábbi fogadalmam nincs több hazugság.

- De igen – kifújtam a visszatartott levegőt.

- Az unokaöcsém az apja? – ajajj!

- Áh, Cherry! – Stiles bukkant elő ismét kimentve a kínos szituációból. – már mindenütt kerestelek – azért az udvar nem túl nagy, hogy el lehessen veszni rajta, de értettem a lényeget. – gyere, mutatni akarok valamit! – megragadta a karomat. – Szia, Julia néni, hogy vagy? – úgy csinált, mintha eddig fel sem tűnt volna a jelenléte. – Jól? Szuper! Kösz, hogy eljöttél és… - hatásszünet. – most megyünk is – gyorsan elrángatott még mielőtt esélye lehetne a válaszadásra.

- Várj, éhen halok! – megtorpantam. Sóvárgó tekintettel bámultam az ételtől roskadozó asztalt már-már megbabonázva.  

- Hoztam kaját is ne aggódj, csak elvonulunk kicsit, mert hosszú távon elég idegesítőek – intett a fejével feléjük.

- Rendben – bele egyeztem.

A kert legvégében mini piknik asztalt ütött össze a legkívánatosabb falatokból egy kockás plédre terítve. Kényelmesen elhelyezkedtem, és meg sem szólaltunk, míg be nem fejeztük a fenséges lakomát. Jól nevelt lányhoz illően aprót büfögtem, és elterültem a földön kinyújtóztatva megfáradt végtagjaimat.

- Szeretnél beszélni róla? – kezdett bele a beszélgetésbe. Felültem, de a pocakom miatt nem tudtam átölelni a lábaim, szóval csak felhúztam a térdeim. Tipikus védekező felállás, és sebezhető is egyben.

- Ha nem muszáj, inkább nem – válaszoltam szomorúan.

- Szeretlek, ugye tudod? – az aranybarna szemeivel az enyémekbe bámult.

- Igen – én is ránéztem. – én is téged.

- Nem létezhet olyan akadály, amit ne küzdhetnénk le, ha elég erősek vagyunk hozzá – megfogta a kezemet.

- Kérdezhetek valamit? – túl régóta kívánkozott ki belőlem a kérdés. Bólintott. – Tönkre teszem az életedet? Úgy értem a terveidet, a jövődet, az álmaidat, akadályozlak benne?

-  Őszinte leszek hozzád – sóhajtott. – Mindig is kedveltelek, és szerintem, ha igazán tiszta szívből szeretsz valakit, akkor mellette maradsz, történjen bármi is. Késő azon elmélkedni mi lett volna, ha elvetetetted a babát, mert ez nem következett be. Persze nem akartam 18 évesen apává válni, de ha elhagylak, és seggfej lennék, akkor a bűntudat felemésztene – egyetlen szó nélkül hallgattam. – Szóval mindent összefoglalva és válaszolva a kérdésedre nem, nem tetted tönkre az életemet, csak átalakítottad és megváltoztattad a fontossági sorrendemet. Most megnyugodtál?          

- Igen valamelyest – a hatalmas kő nagyobb része lehullott a mellkasomról, de ettől még a gondok, az aggályaim, a félelmek megmaradtak.

Késő este fáradtan zuhantunk az ágyba. Kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban, az álom manó pedig szinte rögtön tiszteletét tette. A mai napot is túléltem!