Egyre idegesebben keresgéltem a
barátomat, habár tudtam most nem igazán vágyik a társaságomra. A telefonja
változatlanul csak kicsöngött, és ez még inkább aggodalmat váltott ki belőlem.
Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.
- Cherry – valaki a nevemet kiabálta.
Megfordultam, és a zaklatott barátnőmbe botlottam.
- Mi történt? – kérdeztem kissé remegő
hangon.
- Dylan és Danny összeverekedtek… -
könnyek gyűltek a szemébe, az ujjait pedig bosszantóan ropogtatta. – és
szerintem be kéne vinnünk a kórházba.
- Kit? – a szívem kihagyott pár
taktust.
- Dylant – nagyot nyelt. – Ne
haragudj! Én nem hívtam meg azt a seggfejet, fogalmam sincs, hogyan került ide…
- próbált mentegetőzni, mintha az ő hibája lenne.
- Bassza meg! – káromkodtam. – Mutasd
az utat! – ragadtam meg a karját.
- Oké, oké – bólintott remegve.
A kertben a felpörgött hangulat
jelezte, hogy itt valami adrenalin löket perzselte meg a népet. Dannyt két
izmosabb srác csitítgatta, illetve igyekezett lefogni. A pasim egy kőszobron
ült fél fenékkel a bal karjával az oldalát fogva. Az inge elszakadt, a szája
felrepedt, a haja porban úszott, zihált, de életben van és, csak ez számít.
Odasiettem hozzá, és gyorsan felmértem a károkat. Nem mertem, és nem is akartam
megölelni (hátha még nagyobb fájdalmat okozok).
- Mit csinált az a vadbarom? –
valószínű, hogy nem ő kezdte.
- Belém kötött – oldalra köpte a vért,
majd megtörölte a száját.
- De jól vagy? – már megint az én
hibám.
- Szerintem eltörte a bordámat –
felszisszent, ahogy felhúzta a pólóját. Óvatosan megtapogattam, ő pedig szinte
felüvöltött fájdalmában.
- Megölöm! – a kezem automatikusan
ökölbe szorult. Hol a baseballütő? Ma a második fejet fogom szétcsapni vele, és
nem érdekelnek az esetleges következmények.
- Nyugi, Pindurka! – elmosolyodott a
hevességemen.
- Hé, minden rendben? – Bree Anne a
hátam mögött bukkant fel. Mellém guggolt, és aggódva méregette Stilest. Sokkal
összeszedettebbnek látszott.
- Meg kéne röntgeztetni tényleg
eltört-e – tanácsoltam.
- Igen feltétlenül – helyeselt Bree. –
Boldogultok egyedül vagy elkísérjelek titeket?
- Meg leszünk, de azért köszi.
- Bocs még egyszer – kelt fel a
barátnőm.
- Semmi baj – biztatólag
rámosolyogtam, mert láttam mennyire nyomorultul van. – Nem a te hibád, hogy
Danny egy vadbarom.
- Valóban az – megpuszilt. – Rendben
leszel? – nézett Stilesra.
- Ha mégsem elküldik a számlát a
temetésemről – még fájdalmak közepette is képes viccelődni.
- Idióta! – vágtuk rá kórusban. Nem
bírtuk ki nevetés nélkül, holott talán legszívesebben sírva fakadnánk.
Betámogattam a kocsiba, és átültem a
vezető ülésre. Még soha nem vezettem a dzsipet, de tudom, milyen mélyen kötődik
hozzá. Azt hiszem még az anyukájáé volt, szóval egyértelmű a dolog. Egyébként
nem szokott róla beszélni, és én ezt annak tulajdonítom, hogy a mai napig
elkeseredik az említésétől is. Nem erőltetem, és próbálom megérteni pedig
fogalmam sincs milyen ténylegesen örökre elveszíteni valakit.
- Ha összetöröd, megöllek, ugye
tisztában vagy vele? – na, tessék!
- Jól van vettem az adást –
bólintottam. A motor erősen brummogva indult be.
Jó ideig szótlanul utaztunk. Úgy érzem
jobb, ha nem is hozom szóba Marcot, mert még inkább eldurranna az agya tőle.
- Haragszol rám? – nyögtem ki
nehézségek közepette.
- Inkább csak feldühít, hogy megint
titkolóztál előttem – megigazította a biztonsági övét. Ismét a csalódottság
jelei tűntek fel rajta. Vajon hányszor okozok még neki olyan lelki sérülést,
amitől végleg elfordul tőlem? Szabályosan
irtóztam saját magamtól…
- Én akartam beszélni róla, de… - a
váratlan sokktól elakadtak a szavaim. Próbáltam csökkenteni a sebességet, de a
fék nem engedelmeskedett az akaratomnak.
- Mi az? Teljesen elfehéredtél… -
rögtön észrevette, hogy történt valami.
- A fék – teljes erőmből neki
feszültem, de egyszerűen nem működött. Nem szabad pánikolni!
- Mi van vele? – kérdezte elhaló
hangon. Talán, ha nyugodt maradok ő sem fog rohamot kapni. Oh, milyen marha
könnyű ezt mondani!
- Azt hiszem bedöglött – oké,
elbasztam.
- Biztosan nem nyomod elég erővel!
- Édesem, majd eltörik a lábam, úgy
megfeszülök, de egyszerűen szar és kész! – másodpercek választottak el az
idegbeteg ordibálástól. Éreztem, hogy a mellkasom elkezd szorítani. Oh, bármit
csak egy asztmarohamot ne!
- Figyelj, maradjunk higgadtak,
rendben? – kikerekedett szemekkel bámultam rá.
- Higgadtak? – na, most már nem bírom
türtőztetni magam. – Fel fogunk csavarodni egy fára! Meghalunk, csessze meg!
- Ne engem az utat nézd! – rivallt rám
kétségbeesetten. Ő is pihegett akárcsak én. – Innen néhány száz méterre van a
Mercy tó – a feneketlen elhagyatott bányató. Szigorúan tilos bárkinek is a
közelébe menni, mert számtalan „bátor” (a hülye helytállóbb) ember életét
vesztette már benne. A rendőrség évekkel ezelőtt lezárta a környéket. – Ha bele
hajtasz a kocsival nagyobb az esélyünk, hogy megérjük a holnapot.
- Elfelejtettél két dolgot! Egy:
feltételezhetően eltört a bordád – mutattam az ujjamon. – kettő: nem tudok
úszni! Ja, és meg sem említve azt az aprócska tényezőt, hogy a gyilkos tó név
sokkal inkább illik hozzá.
- Esetleg jobb ötlet? Hallgatlak! –
nézett rám összefont karokkal.
- Nem lehetne inkább az ütközés?
Kevésbé fájdalommentes… – remegett a hangom.
Mellesleg nem én vagyok az egyetlen, aki retteg a fulladástól. Még
kiskorában történt, hogy egy félre sikeredett poén miatt majdnem meghalt a
helyi strandon. Túl sokáig nyomták le a víz alá, és ez örökre nyomott hagyott
benne. Nálam is valami hasonló az ok, amiben Lucas a hibás, aki tévesen ítélte
meg oktatási képességeit az úszás terén. Tökéletes páros vagyunk, igaz?
- Hidd el, legalább annyira félek,
mint te, ha nem jobban! – megfogta a kezemet. – Fordulj, jobbra! – igazított
útba. Előre tudom, hogy a halálba száguldunk, csak a miként és hogyan változik
meg idő közben. – Nem ígérhetem meg, hogy túl fogjuk élni, de így van némi
esélyünk.
- Stiles… - elcsuklott a hangom. A
látásom elhomályosodott a kibuggyanó könnyektől. – sajnálom.
- Mit?
- Mindent.
- Te most búcsúzkodsz? – amíg még
lehet, el kell mondanom, és ő rögtön megértette mit csinálok éppen.
- Valami olyasmi – feleltem elcsukló
hangon.
- Oh, Cherry… - megsimogatta a combom.
– Ha, ez megnyugtat, megbocsájtok.
- Mindjárt ott vagyunk – sóhajtottam.
Gondolkodj! Ne szomorodj el, mert csak ront a helyzeteden! Igyekeztem lelkesíteni
saját magamat. – Pakolj mindent a táskámba! – váratlanul felgyulladtak bennem a
vészvillogók. Elkezdtem küzdeni a túlélésért, még ha csak perceink is vannak
hátra. A kezébe nyomtam a fekete bőr retikült, és ő kommentár nélkül
cselekedett. Letekertem az ablakot, és kihajítottam a tatyót. – Szeretlek – néztem
rá könnyes szemekkel.
- Én is téged – áthajolt és megcsókolt
úgy, mintha ez lenne az utolsó lehetőség, hogy az ajkaink a másikét érinthetik.
Soha még a legmerészebb álmaimban sem fordult meg a fejemben a korai halálom,
de legbelül egy részem elfogadta, hogy talán nem látom többé a felkelő napot. Egyedül
a kicsit sajnáltam, hogy hiába harcoltam érte most őt is velem együtt fogja
elnyelni a sötétség. Kérlek, ne haragudj rám, én megpróbáltam! – Hozzám jössz
feleségül? – kinyitotta szemét és őszinte öröm jelent meg az arcán. Valószínűleg
igyekszik megszépíteni a még hátralevő csekélyke időmet, és hamis reményeket
belém táplálni.
- Igen persze – válaszoltam kitörő
lelkesedéssel. Ha más nem, majd az angyalok lesznek a tanúink a mennyei
oltárnál Isten színe előtt.
- Kapcsold ki az övedet! – a tó már
csak alig pár méterre terül el előttünk a fenyegető mélységével. – Hunyd le a
szemedet, és vegyél olyan nagy levegőt, amekkorát csak tudsz, mikor becsapódunk!
Értetted? – visszaváltott a megmentő szerepbe.
- Igen – bólintottam. Rettegtem, és
azt nem lehet szavakba önteni mennyire. Utoljára ránéztem, és próbáltam rá úgy
emlékezni, hogy azt soha ne felejtsem el. Ég veled világ! Apa, anya sajnálom,
hogy csalódást okoztam, remélem megenyhültek egy nap! Köszönök mindent édesem,
és hogy mindig mellettem voltál, szeretlek! Isobel kis babám ne aggódj, ott
fent, majd vigyáznak rád! Ágyő!
A hideg víz elemi erővel mart bele az
egész testembe. Borzasztó sebességgel süllyedtünk lefelé, és semmit nem
érzékeltem a sokk annyira lebénított. Az egész életem lepergett a szemem előtt,
és talán sírtam is, de hálás voltam, hogy legalább nem éreztem fájdalmat. A
sötétség mindent elárasztott, és hiába próbáltam nem bírtam harcolni ellene.
Engedtem a csábításának, és hagytam győzedelmeskedni felettem.
Fázok! Első gondolatként ez nyilallt
belém. Vajon a mennyekben is ilyen vacogós volna az időjárás? Kinyitottam a
szemem, és meglepődve tapasztaltam, hogy az égiek nem öleltek körbe, hanem a
kopár földön fekszem. Stiles élettelenül feküdt mellettem hulla fehér arccal
széttárt végtagokkal. Nem, nem, nem! Oh, istenem bármit, csak ezt ne! Sípolva
vettem a levegőt, és tudtam, ha most nem szedem össze magam, akkor örökre vége.
- Nem halhatsz meg, hallod? – fölé
hajoltam. Az elsősegély tanfolyamon tanultakat alkalmaztam. Ütemesen pumpáltam
ötször a mellkasát, majd levegőt fújtam a tüdejébe. Erős köhögés fogott el,
hiszen én is alig lélegeztem. – Gyerünk, édesem! Küzdj! Nem hagyhatsz itt! – a
könnyeimmel harcolva ismételgettem az újjá élesztő mozdulatokat. Gyorsan
fáradtam, és az erőm egyre csökkent a kitartáshoz. – Stiles! – ordítottam, és
hatalmasat ütöttem a mellkasára. Nem akartam elhinni, de működött. A barna
szemek újra az enyémbe kapcsolódtak, és a szívem rögtön melegség árasztotta el.
Hosszasan köhögött, de lélegzett más nem számított. – Tarts ki, oké? Hozok
segítséget! – megpusziltam. Az adrenalin új erőt kölcsönzött a testemnek, és
remélem nem hagy cserben egy hamar.
- Cherry… - elhaló hangon szólalt meg.
Egészen közel kellett kerülnöm, hogy értsem, mit mond. – te jól vagy? – képes
értem aggódni, hiszen haldoklik. Komolyan hihetetlen a srác!
- Fogjuk rá! – elmosolyodtam. – Tarts
ki, oké? Hozok segítséget! – ismételtem el az előbbi szavaimat.
- Ha nem sikerülne, ments magad, és a
kicsit én nem számítok! – hogy képes teljes mondatot használni, mikor látszik
mekkora fájdalmai vannak? Ismét köhögés tört rá, de most vércseppek jelentek
meg a tenyerében. Oh, istenem!
- Hülye vagy? – néztem rá kikerekedett
szemekkel. – Soha nem hagynálak itt! – újra megcsókoltam. – Visszajövök,
megígérem! – elsiettem még mielőtt ismét valami bődült marhaság jönne ki a
száján. Nélküle nincs értelme az életemnek, hát nem képes megérteni?
Fel bírjátok fogni mekkora akarat erő
kell ahhoz, hogy ne adjam fel? Ha az önzőségem győzedelmeskedik felettem, akkor
elveszítem azt, aki a sok csalódás ellenére is mindvégig fogta a kezemet. Nem,
nem szabad most nem engedhetek utat a kétségbeesésnek, mert ha megteszem, soha
többet nem láthatom viszont az édes mosolyát. Az egész testem tiltakozott a
további menetelés ellen. Fáztam, a tüdőm Ventolinért kiáltott, sajgott a jobb
csuklóm, és rettentően elfáradtam. Gondolni se mertem arra, hogy esetleg a
kicsi mennyire megszenvedte az előbbi balesetet.
Isten vagy bárki is van ott fent
meghallgathatta az imáimat, mert a magas fűben megtaláltam a táskámat. Először
a tüdőmet jutalmaztam meg néhány gyors puffal a sprayből, majd előkotortam a
mobilom. A térerő halványan villogott, de legalább érzékelte némiképp a jelet.
Rögtön tárcsáztam a segélyhívó számát, és elhadartam mi történt. A diszpécser
azt mondta minél hamarabb küldi a segítséget, csak tartsak ki addig. Remek,
végre megmenekültünk! Az utolsó energialöket is eltűnt belőlem, majd jó
barátként üdvözölve a sötétséget eltűntem vele a távoli messzeségbe.
A vijjogó szirénák idegesítő hangjára
ébredtem. Egy mentőautóban feküdtem múmiaként bebugyolálva. Az arcomon
oxigénmaszk, a bal karomba infúzió csöpögött. A tekintettem azonnal Stilest
kerestem. A szívmonitor mellettem durva csipogásba kezdett, mivel elég ideges
lettem, hogy vajon mi történhetett vele.
- Nyugodj meg most már biztonságban
vagytok! – mosolygott rám kedvesen a fiatal ázsiai férfi a jobbomon.
- A barátom… - levettem a maszkot.
- A másik mentőben hozzák – mutatott mögénk.
Váratlanul olyan erős fájdalom hasított az alhasamba, hogy elállt tőle a
lélegzetem, és hajszál híján megint visszaájultam.
- A baba… - nyögtem ki nagy nehezen. –
valami baj van vele.
A sofőr valószínűleg tövig nyomhatta a
pedált, mert feltételezhetően percek alatt beértünk a kórházba (bár nekem
óráknak tűntek). Rögtön egy külön szobába vittek, és orvosok gyűltek körém.
Valószínűleg beadhattak valamit, mivel a világ vattacukor állagúvá változott,
és nem éreztem többé a kínzó fájdalmat.
- Megindult a szülés – hallottam tompítottan
a háttérből. – A magzatburok még szerencsére nem repedt meg! Azonnal cselekednünk kell! – kapkodó kezek
vettek kezelésbe.
– Ne aggódj nem lesz semmi baj, most már pihenhetsz!
A barátod is jó kezekben van – a korábbi ázsiai mentős arca lebegett be a látókörömbe.
Kedvesen megsimogatta a fejemet. A mondat, amire oly régóta vágytam. Itt az
ideje, hogy csendesen elvonuljak az álmok és a békesség csodálatos világába.
Megjegyzés:
Korábban volt egy elírás a történetben: " A magzatburok megrepedt" Javítva lett! Bocsánat érte. ;)
Megjegyzés:
Korábban volt egy elírás a történetben: " A magzatburok megrepedt" Javítva lett! Bocsánat érte. ;)
