4.rész

Haza érve gyorsan levetkőztem. Bebújtam az ágyamba, és tele sírtam a kis párnámat. A folyamatosan zakatoló agyam miatt nehezen jött álom a szememre, és elmúlt hajnali négy is, mire végre sikerült elaludnom.

Reggel vastag réteg alapozóval tüntettem el a kisírt szemeimet. A nagy meleg miatt lenge kis ruhába és szandálba bújtam. Felvettem a minden rendben arcomat és lesiettem a konyhába valamit bekapni.

- Jól vagy drágám? – mért végig a mindig pedáns anyám. Tökéletes háziasszony és feleség egyben. A vörös haja idegesítően egyenes, a bőrét nem sűrűn érte a nap, a sminkje tökéletes és számára a nem passzol az öltözékem az alkalomhoz ismeretlen fogalom. A Main streeten cukrászdát üzemeltett hatalmas sikerrel és saját receptekkel. Soha nem értettem mit evett apán, hiszen szöges ellentétei egymásnak. Anno a gimiben jöttek össze, és anya pár hónappal később már Lucast hordta a szíve alatt, majd annak rendje-módja szerint összeházasodtak a nagyszüleim kertjében alig pár centire a rózsa lugastól. – Olyan nyúzottnak tűnsz, ugye nincs baj? – a kötényébe törölte a kezét. A változatosság kedvéért megint valami újdonságot tesztelt, amit az üzletbe szeretne kitenni.

- Nincs – a hűtőből kivettem a tejet, majd összekevertem a müzlivel és a lila tálkámba döntöttem.

- Nekem elmondhatod drágám – felvette a leszarom a világot a boltomon kívül ábrázatát, amit utálok.

- Minden szuper – gyorsan belapátoltam csak, hogy ne kelljen tovább beszélgetnem vele.

- Délután bejöhetnél az üzletbe, mert nem ártana egy kis segítség. A nyári fesztivál miatt rengeteg rendelésünk befutott, és rettentően el vagyunk havazva – na, tessék!

- Nem érek rá – lehajtottam a kávém. – próbálkozz  Lucasnál.

- De kicsim… - már réges-régen hozzá szoktam, hogyan koptassam le, és mivel ő sem törődött velem, így viszonoztam a „kedvességét”.

- Szia, anya! – vettem a táskám és elhúztam.

Hatalmas görccsel a gyomromban és a hányinger határán léptem át a suli küszöbét. A tekintetemmel azonnal Stilest kerestem, de helyette Dannybe botlottam. Megragadta a karomat és a szitkozódásaim meg az ütlegeléseim ellenére a szekrényéhez húzott. Dühösnek látszott, amit betudtam a tegnap estének.

- Szólhattál volna hamarabb is – a bagós lehelete facsarta az orromat.

- Mégis miről? – vontam fel a szemöldökömet.

Váratlanul Bree Anne bukkant elő a diákok tömegéből. A zöld trikó szétfeszüléssel fenyegetett a hatalmas mellei miatt, a fekete cica nadrág kirajzolta a szálkás izomzatát. A barátnőm igazi harcos kis cica, amiben a termete cseppet sem korlátozza. A keze ökölbe szorult és totál felpaprikázva indult meg felénk. Durva veszekedést vagy bunyót szagoltam a levegőben. A mai nap is „fantasztikusan” indul pedig igazából még csak el sem kezdődött.

- Daniel tudtam, hogy hülye vagy, de azt nem, hogy ennyire – védekezőleg elém lépett.  

- Bree édesem – gúnyosan szólt hozzá. Valójában sosem kedvelték egymást, de miattam megosztoztak egy légtéren. – a barátnőd egy kurva, tudtál róla? – a néző közönség szépen gyülekezett körülöttünk, és fél körré nőtte ki magát. – Az a lúzer felcsinálta még mi együtt voltunk – a méreg szabályosan csöpögött a hangjából. El akarta érni, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozza nekem fel sem becsülve a szavai súlyát.

- Bree… - próbáltam menteni a menthetőt.

- Kamuzik, ugye? – remegő ajkakkal nézett rám, és úgy éreztem most őt is elveszítettem.

- Nem – suttogtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha letagadnám, de a hazugságoknak vége, örökre vége.

- Büdös kurva! – észre se vettem Danny mikor mozdult be. Az ökle eltalálta az arcomat, és én a szekrényeknek estem tőle. Honnan a fenéből tudják a férfiak, hogy hol kell megütni egy nőt úgy, hogy az csillagokat lásson? A tekintetem elhomályosult pár másodpercre, de még kibírtam venni a közeledő Stiles alakját. Rögtön felmérte a helyzetet, és nem kérdezett semmit egyszerűen csak ütött. A legjobb barátomat még soha ezelőtt nem láttam ilyen szinten megvadulni, és bevallom őszintén megrémültem tőle.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mire az igazgatóhoz eljutott a hír. Mr. Breeks a tornatanár szedte szét a számtalan sebből vérző srácokat. Felcipeltek minket a dirihez, és számomra végtelennek tűnő percekig kellett kint várakoznunk. Zsebkendőt szorítva a számra ültem a kemény széken, a balomon a csúnyán megtépázott Stiles fogta a kezemet, a jobbomon pedig a zilált Danny káromkodott magából kikelve. Valamivel később ordítozva egymás szavába vágva adtuk elő a helyzetet Mr. Hawksnak, aki szép türelmesen a teáját iszogatva hallgatott minket.

-Legszívesebben mindhármukat azonnali hatállyal kicsapnám – a monológokat követően villámokat szóró tekintettel vizslatta az arcunkat. – de mivel már csak alig pár nap van a diploma osztójukig, így nem sokat tehetek az ügy érdekében. Mindenesetre felfüggesztem magukat, és örüljenek neki, hogy ennyivel megúszták – bekapcsolta a számítógépét. – Természetesen a szüleiket tájékozatni fogom a történtekről, és… - hatalmas levegőt vett, majd kifújta. – most távozhatnak.

Némán álltunk fel, és hagytuk el a mészárszéket. Danny továbbra is gyilkos pillantásokat vetett Stilesra, aki azóta se szólt hozzám. 

- Súlyosan meg fogsz még fizetni, ezért lúzer! – fenyegette meg alig pár lépésre tőle.

- Ha azt hiszed most beszartam tőled, hát tévedsz Bright! – birtoklóan átkarolta a derekamat. Azt hiszem, a kinek van nagyobb szerszám a lába között háborúba csöppentem.

- Dögölj meg, lúzer! – a falba öklözött.

- Hasonló jót kívánok neked is seggfej! – a másik irányba húzott, hogy megakadályozza az esetleges újabb konfrontációkat. Stiles pedig rögtön elengedett, mintha csak tévedésből került volna rám a keze. Mire véljem az előbbit?

Iszonyúan idegesített, hogy nem beszéltünk egymással, de most türelmesen kellett várnom rá. Mindketten beszálltunk a saját kocsinkba, és egyetlen szó nélkül elhajtottunk. Remélem egy napon, majd megbocsájt nekem, és minden újra a régi lesz közöttünk.

 Jó ideig nem mentem haza, mert a lehető legtovább akartam húzni a kirobbanni készülő háborút. Kikapcsoltam a telefonom, és beültem a kedvenc helyemre a városban, Franky fagylaltozójába. Bugyuta rajzfilmeket néztem a falra felszerelt tévén, és igyekeztem elterelni a kavargó gondolataimat mindenféle baromsággal.

Este hét is elmúlt, mire benyitottam a házunk ajtaján. Előre felvéreztem magam a legrosszabbra, ami csak rám várhat, mert a mai családi drámánk nem fog happy enddel végződni ebben biztos vagyok. Talán most léptem át az otthonom küszöbét utoljára… talán a döntéseimnek még súlyosabb következményei lesznek.

- Charlotte Caroline Heart – az anyám indított, és ha a teljes nevemen szólít, akkor óriási bajba kerültem. – mégis hol a fenében csavarogtál egész nap? – a tökéletes frizurája most összekócolódott kicsit, és a ruhája is meggyűrődött a széleken. Csak nem aggódott miattam? Feltétlen fel kell írnom valahova!

- Mióta is érdekel ez téged? – lehuppantam a székre, ledobtam a cipőmet, és kinyújtóztattam a megfáradt lábaimat. Azt a látszatot akartam kelteni, hogy valójában nem izgat különösebben a dolog, de legbelül rettegtem a félelemtől.

- Szégyent hoztál ránk! – csatlakozott be az apám is figyelmen kívül hagyva az előbbi kis közbevetésemet. Hosszú idő után alaposabban szemügyre vettem. Közel a negyvenhez már erősen őszült a szőkés barna haja, és halvány ráncok tarkították az arcát. A nikotintól egészen elsárgultak az ujjai, és a pocakja is megnövekedett a bőséges koszttól. Fogorvosként dolgozott, és emiatt köztiszteletnek örvendett a városban. Anyával nem sokban különböznek, ha a semmibe vételről, és nem törődömségről van szó. – Mégis mi fordult meg a fejedben, mikor nem vetetted el a babát? Miből fogod eltartani?  Mégis ki az apja egyáltalán? – csak úgy záporoztak rám a kérdések, én meg csak tűrtem a lehető legnagyobb lélekjelenlétemmel, ami nálam nem egyszerű. - Egy gyerek hatalmas felelősség, ha nem tudnád, és te még közel sem készültél fel rá. Anyáddal meg se bírunk szólalni a megdöbbenéstől, és arról nem is beszélve, hogy mit gondolnak, majd rólunk az emberek – a büntetést meg sem említették.  

- A lényeg, hogy még véletlenül se vegyenek minket a szájukra, igaz? – kezdett felbosszantani.

- Iszonyú önző vagy Cherry! – megint elengedték a fülük mellett a megjegyzésemet. – Apád arra próbál rávilágítani, hogy mennyire bután viselkedtél, mikor azt hitted egyedül meg tudsz birkózni a helyzettel – anya ismét a póker arcát vette fel. 

- Természetesen nem tarthatod meg – leesett az állam. – Keresünk neki, olyan nevelőszülőket, akik képesek lesznek gondoskodni róla, te pedig szépen egyetemre mehetsz, és lediplomázhatsz, ahogyan azt elterveztük. Első sorban a jövődet, és a tanulást kell előbbre helyeznünk, mert a bátyáddal ellentétben belőled lesz valaki még, ha minden energiánkat bele is kell fektetnünk.

- Csesszétek meg mind a ketten! – dühösen a székemet hátra csapva felpattantam. – Nem fogom engedni, hogy elvegyétek tőlem a kislányomat.

- Mi csak a legjobbat akarjuk neked, drágám – anya a mézes-mázos hangján beszélt hozzám, amitől szintén a gutaütés kerülgetett. – és különben is, amíg kiskorú vagy nincs bele szólásod a dolgokba.

- Holnap után töltöm be a tizennyolcat, szóval semmi közötök hozzá, mit csinálok, és hogyan irányítom az életemet, ami nem mellesleg eddig sem érdekelt benneteket – a kezdődő roham lassan kúszott felfelé a torkomból.

- Mi szeretünk téged, Cherry – anya is felkelt és ölelésre tartotta a karját, ami ösztönös hátrálásra késztetett.

- Ugyan már anya, ezt a színjátékot hagyd meg a barátnőidnek és a vásárlóidnak – kis híján hisztérikus nevetés tört rám a kivitelezett előadástól, de fékeztem magamat.

- Előre szólok Charlotte, ha másképp döntesz, nem látunk szívesen a házunkban – nézett rám apa szigorúan. Anya feladta, és bénán ejtette le a kezét, mert érezte, hogy ezt a csatát már régen elvesztette.

- Hát, akkor viszlát,örültem nektek! – visszabújtam a cipőmbe és felvettem a táskámat a vállamra.

- Charlotte gondolkozz reálisan, mihez kezdesz, majd nélkülünk? –apa anya mellé lépett és átkarolta a derekát. Évek óta nem mutattak semmi jelét annak még, hogy szeretnék egymást, és most sem hatottak meg a kis jelenetükkel.

- Boldogulni fogok, ne aggódjatok miattam!  - meg sem vártam a további esetleges kétségbeesett próbálkozásaikat, helyette válaszul hangosan becsaptam az ajtónkat.

Bepattantam a kocsimba, és hosszas céltalan könnyekkel teli furikázás után vettem rá magam, hogy írjak az egyetlen embernek, akire számíthattam. „ Biztosan nem vagy rám kíváncsi, de szükségem van rád.” Remegő kezekkel küldtem el az SMS-t. A Ventolinomat szorongatva, kalapáló szívvel vártam a választ, ami csak jó negyed óra múlva érkezett meg. „A házunk előtt találkoznunk.”

Egyetlen szó nélkül zokogva borultam Stiles nyakába. Képtelen voltam megszólalni és csak szorítottam a karját a mellkasába temetve az arcomat. A tüdőm iszonyúan fájt, de nem bírtam lecsillapítani a könnyeim végtelen áradatát. Hatalmasat csalódtam a szüleimben, és tudom, hogy mindannyian átéltünk már hasonló helyzetet, de bennem most egy világ tört össze.

- Meg kell nyugodnod – törte meg a némaságát. – akármi is történt megoldjuk.

-  Nem… - csúnyán ziháltam. – nem… - már nem maradt elég levegőm a beszédhez.

- Üljünk le! – óvatosan lefejtette a karjaimat, pedig görcsösen kapaszkodtam belé. – nem megyek el, ne aggódj! – egészen közel húzott magához és a kapucnis pulcsiját a vállamra terítette. – Tudom, hogy nehéz, de muszáj lesz, ellazulnod különben be kell, hogy vigyelek a kórházba, és azt nagyon nem szeretném – durva köhögő roham rázta meg a testemet. – Oh, istenem! – egészen elsápadt. – Cherry hol az inhalálód? – elővettem a zsebemből. – Rendben próbálj meg mély levegőt venni, és kétszer befújni az talán segít – annyira remegett a kezem, hogy elejtettem. – Oké, ennyi volt! – az erőmből már nem futotta a tiltakozásra, és hagytam, hogy felemeljen. Lehunytam a szememet, és reménykedtem, hogy soha nem kell többet felébrednem. 

Megjegyzés:
A törvény szerint a hivatalos örökbefogadásnál 17 évesen saját magad dönthetsz arról megtartod-e a babát. A történetben helytelenül szerepel ez az adat, de nem javítom, mert így tetszett, mintha a szülei ezzel sakkban tartották volna. Szóval elnézést attól, akinek szúrja a szemét. ;)