- Mi a baj?- a tekintetéből az őszinte aggódás sugárzott.
- Gyere – megfogtam a kezét, és kivezettem a teremből. Komolyan
irigyeltem a bent lévőket, hogy önfeledten képesek bulizni, míg nekem életbe
vágó döntéseket kellett meghoznom. Úgy éreztem a tinédzser korom rohamtempóban
a végéhez közeledik, és csak egy hajszál választ el a felnőtté válástól. Hogy
is szokták mondani? Ha már gyereked van, te már nem lehetsz többé az. Na, igen
és, mint tudjuk minden tettünk következményekkel jár…
A kertész klubnak köszönhetően az iskola udvara pompásan zöldell,
a nyár közeledtével pedig még színpompásabb virágokban gyönyörködhettünk. A
mostani ideg állapotomban azonban nem igazán értékeltem az angyalkás szökőkutat,
sem a rózsa lugast, és a picsába kívántam az egészet. Jelenleg egyetlen dologra
vágytam nagyon, hogy Stiles ne taszítson el magától, mert abba bele pusztulnék.
- Azt hiszem jobb, ha leülsz – megálltam a legtávolabbi padnál
(reméltem itt nem hallhatnak meg minket).
- Kezdesz megijeszteni… - láttam a rettegést azokban a szép arany
barna szemekben. Leküzdöttem a feltörekvő légszomjamat, mert semmi szükség rá,
hogy észrevegye, mennyire ki vagyok borulva. Elárulni az öt hónapja gondosan
őrzött titkomat nehezebb, mint azt elsőre hittem.
- Dylan… - a ritka alkalmak egyike, mikor így szólítom. – én… -
kifújtam az összes bent rekedt levegőt a tüdőmből. –babát várok, és a mozgás,
amit éreztél az ő volt. Kb. két hete rúgott először, és borzasztóan megörültem,
mert ez az egyik jele, hogy a dolgok rendben zajlanak ott bent – na, ebben
nagyon hasonlítunk, mert mikor zavarban vagyunk, elkezdünk hadarni, és
összehordunk egy csomó baromságot. – Dr. Logan szerint egészséges, és képzeld
alig pár napja mondta meg, hogy kislány, de…
- Ácsi, ácsi – emelte fel a kezét. – tekerjünk kicsit vissza a
történetben. Mi lenne, ha pár hónapot visszaugranánk? – már nem bírt nyugton
maradni, és felpattant. Nem meséltem róla, de nem csak én szenvedek a
problémáimtól. Stiles mamája tíz éves korában meghalt, és nem sokkal utána
pánik betegséget diagnosztizáltak nála, ami a stresszes helyzetekben néha
felbukkan. Tizenhat évesek voltunk, mikor először megtapasztalhattam milyen is
egy ilyen roham, és rettegtem tőle, hogy ismét rá törhet.
- Emlékszel a téli szünetre, mikor karácsony után nem sokkal
átmentem hozzád? – megvakartam a tarkómat. – Hát… - megköszörültem a torkomat,
és hirtelen elég nevetségesnek tűnt a szituáció, mert olyan felelőtlenül
viselkedtünk. Persze utólag könnyű okosnak lenni (mint mindig)!
- Az enyém??? – kikerekedett a szeme, és azt hittem ott mentem
szívrohamot kap annyira elsápadt. – Cherry ugye csak viccelsz velem? –
kétségbeesetten nézett rám. Rádöbbentem, hogy igazából nem csak a saját
életemet csesztem el, hanem az övét is, ami eddig meg sem fordult a fejemben.
Miattam nem végezheti el az egyetemet és pluszba még egy gyereket is a nyakába
varrtam (mert annyira ismerem, hogy tudjam soha nem fog elhagyni). A szívem
szakadt meg, mert nincsenek olyan szavak, amivel ki lehetne fejezni, milyen
szörnyen önző vagyok, és csakis a saját érdekeimre koncentráltam. Először
éreztem valóban tehernek a lányomat, és ez pluszba tetézte a dolgokat. Az egész
eddig szépen felépített világom romjaira hullott, és talán most fogtam fel a
döntésem igazi súlyát.
- Sajnálom – térdre rogytam. A könnyeim képtelen voltam tovább
visszatartani, és sírva fakadtam. A levegő szomjas kortyokban tört fel a
tüdőmből, és tudtam ezzel még jobban megrémítem, de egyszerűen nem bírtam
uralkodni magamon. Túl régóta titkolóztam már mások előtt, és hiába esett le a
kő egy része a mellkasomról a megkönnyebbüléstől még nagyon messze jártam. – az
egész az én hibám.
- Semmi baj – leguggolt mellém, és átkarolta a vállamat. –minden
rendben lesz, megígérem – valószínűleg hatalmas koncentrációra van szüksége,
hogy ne pánikoljon be, és erősnek látszódjon. Óriási piros pontot kapott tőlem
a kitartásáért.
- Bocsáss meg, kérlek! – zokogtam, és a lehető legszorosabban
fontam köré a karjaimat. – Bocsáss meg… - a szavak hatalmas nehézség árán
törtek fel a torkomból.
- Nem haragszom rád – a higgadtság minta szobrává vált. – Most
pedig ülj fel lassan, és próbálj meg mély levegőket venni, mert nem szeretnélek
kórházba vinni, ha még jobban befulladsz – óvatosan eltolt magától, de én
erősen kapaszkodtam az ingébe. – Ne csináld légy szíves, mert engem is csak egy
hajszál választ el egy rohamtól, és legalább egyikünknek nyugodtnak kell
maradnia! – könyörgőre fogta a hangját. Éreztem, hogy az ő mellkasa is gyorsan
süllyed és emelkedik, szóval nem hazudott nekem. – Cherry, légy szíves! –
ismételte meg enyhén megremegve. Elengedtem, és igyekeztem azt csinálni, amit
mondott.
- Nem megy! – ráztam meg a fejemet.
- Hol van az inhalálód?
- A táskámban - fojtogató köhögés tört rám durva sípolás
kíséretében.
- Tessék – odaadta (nem szarakodott a turkálással, hanem a fűbe
borította a tartalmát). – Fújj be annyiszor, ahányszor csak úgy érzed, hogy
szükséges.
Kétszer használtam a sprayt, mire sikerült újra normalizálnom a
légzésemet, és visszazökkentem a valóságba is. A karjaiba omlottam, és
megcsókoltam. Nem kellett mondania, de tudtam, hogy vigyázni fog rám, és nem
engedi, hogy bántódásom essen.
- Én is szeretlek – szólaltam meg ismét. Elmosolyodott, és ettől
egy picit enyhült a szorítás a szívemen.
- Van kedved visszamenni? – felállt, és felsegített. Meglepett a
váratlan témaváltás, de időnk még akad bőven megbeszélni, mi legyen velünk.
- Megkérhetlek valamire? –
néztem a szemeibe. Azt kívántam bárcsak ne kellene felnőnünk, és örökké
megmaradhatnánk azoknak, akik most vagyunk.
- Persze – bólintott.
- Felejtsük el az egészet, és élvezzük ki az utolsó gondtalan
esténket, mintha meg se történt volna – ha a baba nem zavar be most sokkal
könnyebb lenne.
- Ha, ezt szeretnéd…
- Igen – bele karoltam.
Sikerült néhány órára teljesen feloldani a gátlásaimat, habár nem
az alkoholnak köszönhettem. Valóban elég béna táncos, de nem érdekelt
különösképpen, mert végre azzal lehettem, akivel mindig is akartam, és csak ez
számított. A fotós csinált rólunk képet, így majd mutogathatom az unokáimnak a
hintaszékemben a régi szép időkön merengve. Kezdtem bizakodva tekinteni a
jövőre, mert ha a megérzéseim nem csalnak Stiles nem fog cserben hagyni, és ez
bizakodással töltött el. Szóval lágyan andalogtunk vagy eszelősen roptuk a dj
diktálta ütemre, sőt még Bree Anne is becsatlakozott a barátjával
Christopherrel. Igazából a barátnőm
sosem értette minek szenvedek egy olyan seggfej mellett, mint Danny, de nem is
kellett magyarázattal tartoznom neki, mivel sokszor az ő pasija sem különb az
exemnél.
- Cherry! – a nevem hallatán megfordultam. Dannyvel néztem szembe.
Iszonyú dühösnek és rettentő részegnek tűnt. A gyomrom azonnal görcsbe rándult,
és ösztönösen elengedtem Stilest. – A lúzer miatt dobtál? - a tömény pia szag
megcsapta az orromat, miközben hozzám beszélt. Jézusom mennyit ihatott és mi a
francot ettem ebben a pasiban egyáltalán? – Ugye csak viccelsz velem?
- Húzz el, Danny! – újra megfogtam Stiles kezét.
- Válaszolj a kérdésemre! Miatta hagytál el? – már üvöltött, és sikerült
az egész terem figyelmét magunkra irányítania. Remek!
- Igen miattam hagyott el – legnagyobb megdöbbenésemre megelőztek.
Leesett állal bámultam Stilesra. Kb. 40 kilóval nyom kevesebbet nála, szerintem
életében még csak meg sem közelítette a konditermet, ergo semmi esélye egy
agyon gyúrt focistával szemben. Őszintén meghatott az, amit értem készült tenni
vállalva ezzel a durva verés kockázatát is. A szívem kiugrással fenyegetőzött,
a hányinger kerülgetett, és minden idegszálam megfeszült a rám törő
rettegéstől, hogy milyen csúnyán végződhet a szóváltásuk. – Nem tetszik valami?
– egy igazi harcos kisugárzása áramlott bele, és ez komolyan meglepett. A hős
lovag, aki megmenti a bajba jutott hercegnőt?
- A pofád az, ami irritál lúzer! – ökölbe szorult a keze, és
mindössze másodpercek választották el attól, hogy megüsse.
- Hagyd a fenébe Danny, nem ér annyit az egész! – kelt hirtelen a
védelmemre Christopher is a haverja mellé lépve. – Cherry tovább lépett, szóval
kövesd a példáját! – megfogta a vállát, hogy lenyugtassa.
- Ha csak egy ujjal is hozzá vagy a barátnőmhöz érsz, én
megesküszöm az élő Istenre, hogy nagyon megbánod Daniel! – Bree Anneben is
feltámadt a harcias latin-amerikai vér, amit a mamájának köszönhet.
- Gyere haver, szívunk némi friss levegőt! – ragadta meg erősebben
Christopher.
- Rendben – elernyedtek az izmai, és nem értettem miért egyezett
bele ilyen könnyen. Egyszerűen nem vall rá, hogy bármit is feladjon. Emlékszem
a tavalyi szezonban lesérült a válla, de ő akkor is rendszeresen látogatta az
edzéseket, és győzelemre vitte a csapatot a következő meccses. Nem, Daniel
Bright soha nem hátrál meg, nem olyan típus.
- Tűnjetek el! – fordult vissza Christopher útban a kijárat felé.
– Bocs, baby! – nézett sajnálkozva Bree Annere. Szerintem titkon jobban örült,
hogy a barátjával folytathatja az alkoholozilást, mint a nyálas romantikázást a
csajával, de ez persze nem az én dolgom.
Beszálltunk a kék dzsipjébe, és alig fél óra múlva már a szobájában
ültünk az ágyán tisztes távolságban egymástól. A háttérben csöndes zene szólt a
hangszórókból. Kínos csend lengett körbe minket, és próbáltuk megtalálni a megfelelő
szavakat. A hajtincseim birizgáltam miközben minden hova néztem csak rá nem, és
ő is hasonlóan hozzám kerülte a tekintetemet. A bűntudat ismét elkapott, mert
nem említettem neki korábban a „kis” problémámat, és a félelmeim ismét
visszatértek.
- Mióta tudod? – törte meg váratlanul a némaságát.
- Öt hónapja – fújtam ki a levegőt. – Öt kurva hosszú hónapja.
- Mi a jó büdös francért nem szóltál hamarabb róla? – szuper a
második ember ma, akit sikerült felhúznom. Felpattant és mérgesen, vádlón nézett
rám. Alig emelte fel a hangját ám mégis összerezzentem tőle.
- Ne kiabálj velem, légy szíves! – emeltem fel a fejem.
- Sajnálom, ne haragudj! – az ágy helyett a székét választotta. –
Szóval?
- Lucas kísért el a klinikára – felhúztam a lábam, és a lehető
legkisebb pozícióba kuporodtam. A szoknyám szélével játszadoztam
idegességemben. – Rám nyitott, mikor a tesztet csináltam, és nem bírtam
letagadni előtte – gyorsan megmagyaráztam, mielőtt ebbe is bele kötne, hogy
miért nem hívtam el magammal. – Dr. Logan megerősített a korábbi gyanúmban,
majd elkezdte felsorolni a kilátásaimat: abortusz, örökbeadás vagy tinédzser
terhesség. Rengeteget gondolkoztam rajta hidd el nekem, de egyszerűen nem
bírtam… - hatalmasat nyeltem.
- Cherry szerinted tényleg képesek leszünk felnevelni egy
gyereket? – bele néztem az aranybarna szemekbe, amik csalódottságot tükröztek
vissza.
- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet. – de szeretném
megpróbálni.
- Nekem még időre van szükségem, hogy feldolgozzam és remélem nem
haragszol meg, ha most elküldelek – felállt.
- Nem, dehogy – a gyomrom görcsbe rándult. Felkeltem én is és
elindultam az ajtó felé. – Szia, Stiles.
- Szia Cherry! Vigyázz magadra! – nem kísért ki, nem kaptam búcsú
puszit, sem kedves jól megszokott poénokat a rovásomra, nem kaptam semmit.
Egyszerűen csak elküldött és én ismét egyedül maradtam, mint az ujjam.
