2. rész

A pocaklakóm lassan az ötödik hónapba lépett, ami annyit tesz már látványosabb a hasam, szóval nehezebben találtam ruhát a méretben. Passzolnom kellett az eredetileg kinézett rózsaszín tüll csodát egy fekete mell alatt szélesedő selyem szépségre. Pár órával a Szalagavató előtt Bree Annenel megcsináltattuk a frizuránkat, kényeztető masszásban részesültünk (legalább segített a bedagadt lábaimon), arcpakolást csináltattunk, és természetesen nem maradhatott el a sminkes sem. A lányok életében a bál igen csak meghatározó, míg a fiúknak csak újabb nyűg a hátán, ahova muszáj elcipelniük a barátnőjüket. Dannyvel már a kapcsolatunk megromlása előtt megbeszéltük, hogy együtt megyünk, így nem mondhattam le hiába tiltakozott ellene az összes porcikám (oh, el is felejtettem említeni az állandó hangulatváltozásokat, amik engem is az őrületbe kergetnek, hát még másokat). Stilesszal megbeszéltük, hogy ott találkozunk, és feledhetetlenné tesszük az éjszakát, szóval nem aggódtam a szórakozás végett.

Este nyolckor utolsó pillantást vetettem a tükörbe, és büszkén nyugtáztam, hogy tökéletesen festek. A fekete selyem ruci a kellő helyeken feszült, a hasam pedig eltakarta, a mellem alatt levő kis masni meg egyenesen illett a kompozícióhoz. Fekete platform cipő (a plusz tíz centis sarokkal elértem a 165-öt is), arany láncos kistáska, fekete üveg harisnya, illetve arany ékszerek egészítették ki a kollekciót. A hamvas szőke hajam lágy hullámokban omlott alá a derekamig elöl kicsit feltűzve kevés csillámos hajlakkal megbolondítva az elengedhetetlen ragyogáshoz. A jég kék szemem füstös szemfesték fedte, a pilláimat fekete sprillál húztam ki, a számon cseresznye vörös extra csillogó szájfény. Készen álltam a bulizásra (talán az utolsóra a szülés előtt).

Danny türelmetlenül nyomta a böhöm nagy terepjárója dudáját, így kifújva a mérgemet lesiettem hozzá. Ha ennek vége soha többet nem állok vele szóba, erre megesküszöm!

- Mosolyogjatok szépen – a szüleim a szuper éles vakujú gépükkel máris a képünkbe másztak, és én kötelességtudóan bájologtam nekik átölelve a derekát. Szerettem volna, ha büszkék lennének rám, így próbáltam nem csalódást okozni egyiküknek sem, legalábbis egyelőre.

- Csinos vagy, cica – súgta a fülembe a mély hangján. A srác a megtestesült tökéletesség szobra, és sokan irigyelnek is miatta, de valójában nem azért vagyok vele, hogy fürödjek a dicsfényében.

- Kösz – elvettem az orchidea karkötőt rejtő dobozt a kezéből, majd gyorsan felhúztam, és elhajítottam a csomagolást. – Te is jól nézel ki – nagyot nyeltem, és mint mindig, így most is pókerarccal lepleztem a hazugságot. Persze a legdrágább Armani öltönyében feszített a hozzá illő cipővel együtt, a világos barna rövid haja tökéletesen belőve, és bűzlött a tömény parfümjétől, ami állandóan facsarta az orromat.

 - Ígérem Mr. Heart, hogy időben haza hozom a lányát – játszotta meg az úriembert, pedig tudtuk mindketten, hogy valószínűleg olyan részegre fogja inni magát, hogy még a saját neve is homályba vész, majd a számára.

- Húzzunk már a picsába! – ragadtam meg a karját ügyelve rá, hogy meg ne halljanak minket.

- Milyen morci vagy ma – gügyögött a kocsiban. – csak nem megjött? – már kezdte a kötözködést, pedig még el sem indultunk.

- Hé, Danny nem vagy te egy kicsit kapd be a faszom? – igen olykor nagyon mocskos a szám pláne, ha felidegesítenek, és ő ezt már a puszta jelenlétével megtette.

- Akkor úgy, ahogy megbeszéltük? –váltott át komolyba.

- Pontosan – bólintottam. – Elviszel a bálba, és onnantól kezdve végeztünk mindenki megy a maga útjára, vagyis a szakításunk a nyilvánosság előtt is hivatalos lesz.

- Komolyan nem adsz még egy esélyt? – rám nézett a sötétkék szemeivel, amibe annak idején bele zúgtam. Sosem felejtem el a megismerkedésünk napját, ami nem is egészen volt a véletlenek sorozata, hiszen a barátaink szándékosan szervezték meg a találkát. A sportpálya mögött várt rám egy szál rózsával, majd mindenféle bevezető nélkül lesmárolt, és onnantól fogva már együtt jártunk. Nem állítom, hogy nem voltak jó pillanataink, de soha nem voltunk szerelmesek, inkább csak meg akartunk felelni másoknak. A kapcsolatunk legelején már a szexszel zaklatott, így két hónap nyaggatás után engedtem neki, de akkor először és utoljára. Tudtam, hogy megcsal számtalan lánnyal (azt híresztelték az egész pompon csapatot megfektette), ám engem nem érdekelt különösképpen. Danny rendes srác komolyan csak éppenséggel nem illünk össze, ennyi.

- Komolyan – fordultam felé dühösen. – és, ha még egyszer rákérdezel, isten bizony bemosok egyet.

- Mi bajod van mostanában? – váltott szelídebb hangnembe.

- Semmi közöd hozzá – összefontam a karomat a mellem alatt, és tüntetőleg kibámultam az ablakon. A jelenlegi gondjaim hosszú listáján Danny foglalta el az utolsó helyét, ezért nem igazán szándékoztam több időt rááldozni. Tarthattok kegyetlennek, mivel így bánok vele, de ez azelőtt halott dolog volt közöttünk mielőtt elkezdődött volna.

Az idei bál témájának a Csillagos éjszakát szavaztuk meg, szóval a tornatermet ennek a tematikának megfelelően rendeztük be. A mennyezetről hatalmas ezüst papírmasé félhold csüngött alá, körbe rengeteg világító csillagot ragasztottunk, hogy megidézzük a hangulatot. Izzó sorokkal oldottunk meg a világítást, amik sejtelmes fénybe vonták az embereket (igaz kicsit nehezebb a tájékozódás a fél homály miatt, de összességében tetszik és büszkeséggel tölt el a végeredmény). Természetesen miután megszabadultam Dannytől a tekintetem azonnal Stilest kutatta. Szinte azonnal kiszúrtam a terem végében, így megindultam felé . Irtó elegánsan festett a fekete öltönyében, és a fehér ingében. A haja most is kócosra van zselézve, a hatalmas aranybarna szemei ragyognak, az édes féloldalas mosoly meg elengedhetetlenül ott ült a szája sarkában. Egyébként 180 magas, az arca olyan kisfiús apró anyajegyek egész hálójával, és nem éppen egy szteroid buzi, de én így imádom, ahogy és a világ minden kincséért sem változtatnám meg.

- Ma különösen gyönyörű vagy – mért végig alaposan. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, a gyomromban a pillangók össze-vissza repdestek örömükben és azt hiszem, ezt hívják szerelemnek.

- Köszönöm – feleltem. – te pedig, olyan… - kerestem a megfelelő szót, ami ráillik- kimért? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.

- Valami olyasmi – nevetett. – Apa rám erőltette a szmokingot, de iszonyúan viszketek tőle – meghúzta a nyakánál, mintha tényleg szorítaná, holott szimplán csak a póló, farmer cucc kombóhoz szokott hozzá.

- Csak beképzeled az egészet – elhúztam a kezét.        

- Mindenki minket bámul és egy csöppet zavarban vagyok tőle – idegesen tekintgetett körbe, mivel általában kerüli az ilyen fokú nyilvánosságot, és most elég szokatlan lehetett a számára a figyelem középpontjába vetődni.

- Miattam van – fújtam ki a levegőt. – Nem lépünk le? – néztem a gyönyörű barna szemekbe.

- Nem akarsz inkább maradni, hiszen olyan kedvesek itt az emberek veled – nem bírtam nem leszűrni a gúnyt a hangjából, mivel állandó vita téma volt közöttünk a vitatottan kiérdemelt „népszerűségem”.

- Irtó poénos vagy, komolyan – vágtam pofát, holott tudom, hogy igaza van.

- Köszi, igyekszem – elmosolyodott.

- Mi lenne, ha előbb táncolnánk és utána eltűnnénk? – kerestem a megfelelő alku lehetőséget, hogy mindketten jól jöjjünk ki belőle.

- Béna vagyok benne, és csak összetaposnám a drága cipődet – szimplán csak szégyenlős a drága, de némi bátorítás mindig működik nála.

- Nem érdekel – a kezem a derekára tettem jelezve a kezdeményezésemet.

- És, ha elcseszem? Fogalmam sincs, hogy kell keringőzni, és mi van ha… - mikor ideges a kelleténél is többet jár a szája.

- Fogd be, majd én irányítok – elvigyorodtam. Némi szerencsétlenkedés után eltalálta a megfelelő lépéseket (legalábbis valami olyasmi), én meg igyekeztem visszafogni a nevetésemet, hiszen olyan édes tőle, hogy megteszi ezt értem. A hangszórókból Usher: U got it bad című száma szólt. A romantikus sorok tökéletesek a nyálas összebújásokhoz, és a meghitt pillanat adta az ívet.

Egészen közel hajoltam hozzá, és a mellkasára hajtottam a fejemet. Legszívesebben lecsuktam volna a szememet, de nem szeretnék egyetlen másodpercet sem elmulasztani a mai estéből.

- Mi a fene volt ez? – ugrott hátra váratlanul a frászt hozva rám.

- Mire gondolsz? – néztem rá furcsán felvont szemöldökkel, mert komolyan nem értettem a reakcióját.

- A hasadból jött… olyan különös bizsergés… - nem találta a megfelelő szavakat a jelenség leírására, amit nem csodáltam, mivel nekem azonnal beugrott mi okozhatta. Isobel észrevette a papáját, és bemutatkozott neki. Basszus! Pont itt és pont most!  – mozgás.

- Itt az ideje, hogy beszéljünk valamiről – fújtam ki a levegőt hosszan a tüdőmből. Nyeltem egyet, és tartva a szemkontaktust folytattam. – és nem szeretném, ha megutálnál miatta.

- Semmi olyat nem tudsz tenni, ami miatt meggyűlölnélek – kedvesen megfogta a kezemet. Megnyugtatása céljából puszit nyomott az arcomra.  – Szeretlek, Cherry! – most először mondta ki, és a szívembe azonnal erős nyilallás hasított ettől a hatalmas jelentőségű szócskától. A sírás kerülgetett az esetleges végkimeneteltől, és hogy talán örökre elveszíthetem.

- Kérlek, ezt soha ne felejtsd el! – pipiskedve a karomat a nyaka köré fontam, és megcsókoltam. Az akaratlanul kibuggyanó könnyeim végig csorogtak az arcomon le egészen a dekoltázsomig. Bassza meg! 

1. rész

Isabel története öt hónappal kezdődött egy hideg téli éjszakán.

 Nem létezik olyan, aki ne utálná az évi kötelező pofa vizitet a családi összeröffenéseken. Hál isten idén May néni meg a buggyant férje nem ért rá, így hamarabb elszabadulhattam. A barátnőim a városon kívül töltötték az ünnepeket, Danny a szüleivel Aspen hófödte csúcsait hódította meg, szóval maradt Stiles. Hol is vágjak bele a kapcsolatunk elemzésébe? Hm… az oviban Tessa Maxfield mindenkit terrorizált, és a megmentésemre siető hős lovag kimenekítette a Barbiemat a kezei közül, ami valljuk be, egy öt éves számára a világot jelenti. Ő a legrendesebb, a legaranyosabb, a legédesebb srác, akit valaha ismertem. Soha nem ítél el, mindig meghallgatja az aktuális hiszti rohamomat, megérti a problémáimat, és ha kell, kisírhatom magam a vállán. Igazából már az elejétől fogva erősen vonzódom hozzá, de a nyilvánosság előtt soha nem mertem felvállalni, plusz féltem kicsit attól, hogy elveszíthetem a lelki társamat, ha hivatalosan is együtt járnánk. Imádtam minden egyes porcikáját kezdve a cuki az arcán levő anyajegyektől egészen a lábujjáig, és soha a világ összes kincséért se engedném át másnak.

Ja, említettem már, hogy velünk szemben lakik az apukájával? Vicces igaz? Pedig ő tényleg az a tipikus, hollywoodi tini filmekből ismert „szomszéd srác”. Cuki, helyes és a hatalmas boci szemeitől azonnal képes vagyok elolvadni. Na, szóval dideregve álltam az ajtójuk előtt, és hosszasan csengettem, ami annyit tett, hogy A; Robert elaludt a kanapén a tévé mellett, B; Stiles megint a haverjaival kockul valami idióta játék szerveren. Kerek öt perc telt el, és konkrétan lefagyott az összes kiálló testrészem, mire bejutottam a házba. Iszonyúan leszidtam a gyereket, mert megint WOW-ozott (World of Warcraft), és miatta lettem élő hóember. Meleg forró csokival, vastag takaróval, és a saját test hőjével kárpótolt.  Nos, azt hiszem nem nehéz kitalálni mi jött azután, hogy egy szál fehérneműben feküdtem mellette. Csók - csókot követett, majd felelőtlen tinikként nem védekeztünk, és az eredményét most a szívem alatt hordom. Igen hülyék voltunk, és igen kellett volna gondolnunk a végkifejlettre, de a pillanat hevében csak egymásban merültünk el, nem törődtünk ilyen „apróságokkal”. Ha visszamehetnék arra a napra, csúnyán leszidnám magamat a felelőtlenségünkért, de sajnos a múlt megváltozhatatlan, és idővel számolnunk kell a következményekkel.

Két hét múlva vettem észre, hogy az esedékes havi vendégem nem érkezett meg, amit eleinte az idességre, és sok másra szándékoztam terelni, de a harmadik héten már erősen gyanakodtam. Napszemüvegben, kapucniban, ócska melegítőben vettem meg az első terhességi tesztet, abban a patikában ahol anyám legjobb barátnője dolgozik. Életem legkeményebb két perce volt, mikor a csík elszíneződésére vártam a fürdőkád szélén remegve. „Ha két vonal jön a baba, ha nem boldog a mama.” – még egy ilyen idióta reklám szlogent! Az eredmény láttán rögtön kidobtam a taccsot, és hosszú idő óta először megint elkapott egy heves asztma roham. Lucas kopogására, és üvöltözésére sem válaszoltam, aki valószínűleg a hólyagja miatt lett fültanúja az eseményeknek. Végül hatalmas robaj kíséretében rám törte az ajtót (később nehezen magyarázta ki apának, és ha jól emlékszem azt hazudta a zsanérokra már régóta alapos csere szorult). Magzat pózba kuporodva talált meg a földön levegőért kapkodva. Legnagyobb pechemre azonnal megtalálta a tesztet, és átlátott a helyzeten. Nem szólt semmit csak átölelt és kedves szavakat suttogott a fülembe pont, mint gyerekkoromban, mikor sírva jöttem haza, ha megbántottak valamivel. Tudta mit kell tennie, mert nem volt számára ismeretlen a szituáció, és erős báty révén türelmesen fogta a kezemet, míg újra normalizálódott a légzésem. Egyben áldottam, és szidtam, mikor rám talált, de hát ő mégiscsak a testvérem, így előbb vagy utóbb joga van tudnia a dolgokról.

Másnap hosszas tépelődés valamint néhány tövig rágott körmöt követően elsétáltam a Tini Segély Lelki Központba a város szélén. Lucast sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön velem, habár a hegyi beszéde nélkül is elég szarul éreztem magamat. Idegesen, görcsösen szorítottam a kezét, és vártam, hogy végre a lila hajú liba a nevemen szólítson. Lucas megkérdezte szeretném-e, hogy bekísérjen, de azt válaszoltam nem, egyedül kell végig csinálnom. Dr. Logan nagyon rendes volt, és mindent elmagyarázott nekem a tinédzser terhesség súlyáról, következményeiről valamint adott egy örökbefogadásról szóló szórólapot, és az utamra engedett. Lucasszal akkor utoljára beszéltünk a lányomról, mikor közöltem vele nem fogom elvetetni. Iszonyúan megharagudott rám, és közölte mennyire felelőtlen döntés a részemről, plusz anyuékat teljesen összetöri majd a hír.  Tettem rá nagy ívben mit gondol az egészről, mert ő sem különb nálam, csak velem ellentétben ő már totálisan elkúrta az életét. Azon a napon azt hiszem örökre elveszítettem a bátyámat.

Titkokkal terhelt, kemény hónapok következtek. Senki nem tudott a szívem alatt növekvő kis babáról, még Stiles sem (a szüleimnek meg pláne nem említettem).  A kiújuló asztmámra hivatkozva kiléptem a hajrá lányok közül, pedig igazából rettegtem az esetleges lebukás veszélytől. A kelleténél sokkal jobban elhidegültem Dannytől, és odáig fajultak a dolgok, hogy már a puszta jelenlététől is rosszul lettem. Nem mondtuk ki nyíltan a szakítás tényét, de hosszú ideje ott lógott a levegőben, habár egy párként kezelt minket mi a fantáziájukra bíztuk a dolgokat. Nem szedtem sokat magamra én mégis bő felsőkbe bújtam. Szerencsémre a reggeli rosszul létek elég ritkán jelentkeztek, de ha mégis arra fogtam, hogy izgulok a felvételi miatt, és sok stressz ér a közelgő vizsgák miatt. A legjobb barátnőm Bree Anne sokszor utalt arra, hogy valami nagyon nincs renden velem, de csak legyintettem rá, és gyorsan másra tereltem a témát. Stileshoz sokkal többet jártam át, mint korábban és számtalanszor sírva fakadtam mindenféle ok nélkül, de neki is hazudtam, mint mindenki másnak.

Április közepe és a május sokkal több gondot hozott az előzőeknél. Éjt nappallá tévé tanultam a vizsgákra, és hosszú órákat töltöttem a könyvtárban rongyosra ülve a valagam a kemény faszékeken. A maradék időmet a diák önkormányzat foglalta le a szalagavató bál szervezése miatt. Stiles állandóan csesztetett a tesztkérdések miatt, és képes volt hajnali fél háromkor felhívni, hogy mikor tört ki a második világháború?  („ki nem szarja le hagyj aludni, te zsarnok”- mindig ezt válaszoltam, holott tudtam csak nekem akar segíteni). Három egyetemre adtam be a jelentkezésem a new york-i Julliardra, a new orleans-i Loyolára és a Dartmouthra az Északi Parton. Előre elterveztem a következő évemet, csak arról nem volt fogalmam Isobelnek hol jut hely benne, ami nagyon aggasztott, hisz mindent meg szeretnék adni neki.

Büszkén kijelenthetem extrém magas pontszámokkal tettem le a vizsgákat pár nappal a bál előtt. A szüleim elvittek a legdrágább étterembe megünnepelni a teljesítményemet. Normál körülmények között önfeledten kacagtam volna Lucas viccein, anya undorán a salátáktól, és apa folytonos morgolódásán a munkatársai miatt, akiket nem mellesleg imád, de most a szülés közeledtével egyre inkább feszültté váltam. Egyetlen vigaszom talán csak annyi maradt, hogy sikerült bejutnom a Loyola művészeti szakára (Stiles ugyanitt az orvosit jelölte meg, és ő is felvételt nyert). Ha a lányom nem lenne, most bőszen keresgélném az albérleteket, tervezgetném az órarendemet, és izgulnék a költözés miatt, de ez már nem ilyen egyszerű. Gondolnom kell arra honnan teremtem elő a pénzt a kajára, a pelenkára, a babaruhákra meg mindenre, amire egy újszülöttnek csak szüksége lehet. Természetesen felmerül az a probléma is, hogy a tanulás mellett, mikor jut rá időm, és ki gondoskodik majd róla, ha nem érek rá. Számtalan ötlet átvillant a fejemen, de újra meg újra zsákutcába kerültem, és úgy éreztem nem találom a kiutat. Néha eszembe jut az örökbe adás is, hiszen biztosíthatnák számára a kiegyensúlyozott családi életet meg az anyagi hátteret, amit én nem tudok megadni a lányomnak. Persze mindig elvetem, mert nem bírnám elviselni, hogy el kell veszítenem, és idegenek neveljék fel.