8. rész

Másnap délelőtt a telefonom ébresztett. Kómásan homályos tekintettel kisilabizáltam, hogy a hívó fél Bree Anne. A gyomrom görcsbe rándult és azonnal kitisztult a fejem. Megpusziltam a hangosan hortyogó barátomat, majd a folyosóra osontam.

- Szia – vettem fel.

- Szia, csajszi. Őszintén! Nagyon utálsz, igaz? – elképzeltem, ahogy a zöld tapétás szobájában ül. Az idegességét mindig a fehér perzsa macskája birizgálásával vezeti le. A barátnőm utál bocsánatot kérni, mert szerinte az nem az ő műfaja, és igazság szerint most nem neki kellene kezdeményeznie.

- Ugyanezt kérdezhetném én is… - a szívem a torkomban dobogott.

- Reggeliztél már? Mi lenne, ha a Maggie’s-ben találkoznánk fél óra múlva? – izgatottnak tűnt.

- Felőlem, rendben – nagyot nyeltem. – Hiányoztál – könnyek gyűltek a szememben.

- Te is nekem, mindennél jobban – valószínűleg ő is elérzékenyülhetett, mert elcsuklott a hangja. Kinyomta a telefont.

- Stiles – mellé kuporodtam, és elkezdtem ébresztgetni. – Édesem… - megpusziltam.

- Hm? – félig kinyitotta a szemét, majd magához húzott. – Szeretlek – visszacsukta, és húzta tovább a lóbőrt.

- Én is téged – elmosolyodtam, kibontakoztam a karjaiból, majd megsimogattam a haját. Azt hiszem rettentő másnapos lehet, szóval inkább üzenetet hagyok. Gyorsan lefirkantottam egy papírra, hogy ne aggódjon nem az afgán terroristák raboltak el csak Bree Annennel találkozom.

Kapkodva felöltöztem, megittam a maradék kávét, és kocsiba pattantam. Utálja, ha késem, így kis híján karambolt okozva, de pontosan érkeztem. Leparkoltam, majd kiszálltam. Megigazítottam a pöppet zilált sérómat, és legyintve az összképre besétáltam az automata üvegajtón. Édes sütemény, porcukor valamint pörkölt fekete illata csapta meg az orromat. A gyomrom rögtön hangosan megkordult a lehetséges hizlaló ételek látványától. Szerencsémre nem nagyon kellett keresgélnem, mert az ablak melletti bokszban már nagyban legyezgette az aromájából ítélve mentolos teáját. Fűzöld mini ruhát, és ujjas papucsot viselt, a csoki barna haja hosszú fonatban lógott le a hátára. Talán még meg van rá az esély, hogy minden újra a régi legyen.

- Cherry – az arca rögvest felvidult, mikor észrevett. – csajszi! – csontropogtató ölelésben részesített.

- Szia – nyögtem ki, mihelyst ismét levegőhöz jutottam. Leültem, majd zavaromban az étlapot kezdtem el böngészni. Nem is igazán tudtam, hogyan vágjak bele, de valószínűleg ő sem, mert hosszas kínos csend következett.

- Mondj valamit! – nézett rám.

- Előbb, rendelhetek? – szeretném még egy kicsit elnyújtani.

- Természetesen – bólintott.

- Köszi – odaintettem az agyon piercingelt pincérnőt. Ha jól emlékszem felettünk járt pár évvel, Meredithnek hívják. Kiugrással fenyegető állkapoccsal rágózott, és látszott rajta a „hatalmas” életkedv, amivel a munkájához viszonyul. Epres, tejszínhabos gofrit kértem, frissen facsart narancslével.

- Miért titkoltad el, hogy babát vársz? – bökte ki. – Pont Dannytől kellett megtudnom? – dühösnek látszott, amin nem csodálkozok. Említettem már, mennyire utálja a srácot, igaz? – Elbírod képzelni, milyen szarul esett?

- Igen, azt hiszem – most először emeltem rá a tekintetem. Könnyek gyűltek a sötét szemeiben. – Sajnálom – próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. – Én… - egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat. – csak… - nagy levegőt vettem. – nem akartam, hogy… - nem jó! – Fogalmam sincs – tártam szét a karomat. – Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned! – a félre értések elkerülése érdekében. – Lucas volt az egyetlen – zagyváltam össze - vissza. - ő kísért be a klinikára, és nem szándékosan avattam be, így alakult.

- Nem fogok konkrét választ kapni, igaz? – ösztönösen megéreztem, mekkorát csalódott bennem.

- Nem felejthetnénk el? – feladtam, mert nincs magyarázat a tettemre. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nehéz értelmes mondatokat alkotnom belőlük. – Mit szólnál hozzá, ha tiszta lappal indítanánk? Ígérem, mostantól semmit nem titkolok el, előled oké?

- Rendben – bólintott, és előre nyújtotta a kezét, megegyeztünk. Valószínűleg soha nem heveri ki teljesen, és egy kis szilánk ott marad a megbántottság jeleként, de jelenleg megelégszem a helyzettel, és remélem nem csak látszólagosan békültünk ki.

A pincérnő kihozta a reggelimet, nekem meg vasakarat kellett, hogy ne essek neki éhes disznó módjára. Közben hosszasan elbeszélgettünk, és miután sikerült felszabadulnunk újra úgy nevethettünk, mint régen. Ha elszakítottál egy kötelet, hiába kötöd össze soha nem lesz a régi, de az új csomó hasonlíthat hozzá (valami ilyesmit éreztünk mi is). Elmeséltem a szüleim megvetését, és hogy igazából Stiles sem birkózik meg könnyen a helyzettel, csak igyekszik helyt állni. Azt mondta sajnálja, hogy nem jött el a szülinapi bulimra (semmi baj, mert más sem), de rettentően haragudott rám. Megbocsátottam, hiszen valamilyen szinten érthető a mulasztása.

- És, mihez fogtok most kezdeni? – miután kiegyenlítettük a számlát a parkban sétálgattunk.

- Ez egy nagyon jó kérdés – sóhajtottam. – Hiba volt megtartanom – újabb hullámvölgy ért el. A kezemmel megsimogattam a hasamat.

- Esélyt adsz neki az életre, emiatt ne ítéld el magadat, ettől nem vagy rossz ember!

- Azt akarom, hogy megtudja milyen szerető családban felnőni – most először villant ez be. A valódi ok, amiért ösztönös küzdöttem érte a kezdetektől fogva. A szüleim soha nem törődtek velem igazán, és nem engedhetem meg, hogy a csöppségnek ilyeneken kelljen keresztül mennie.

- Látom, végre megértetted – elmosolyodott.

- Igen, meg – lehuppantam a legközelebbi padra. Lerúgtam a cipőmet, és kinyújtóztattam a megfáradt (újfent bedagadó) lábaimat.

- Mindkettőtök a Loyolára vettek fel, nem? – szabályosan kivirult, mintha csak valami világmegváltót fedezett volna fel. Váratlanul ért a téma terelése.

- Aham – vajon, mire akarhat kilyukadni?

- Emlékszel a bátyámra Emeryre? – halványan, de rémlik. A Dead Island rock együttes gitárosa, és rengeteg utaznak országszerte, ami annyit tesz, iszonyú ritkán látogat haza. Rendes srác, hatalmas szívvel, és lehengerlő kisugárzással. – Most jut eszembe, hogy van egy lakása a Henry Clay sugárúton. Biztosan kiadná nektek, ha megkérem – ezer wattos vigyor terült szét az arcán.

- Kedves, tőled komolyan – elmosolyodtam - őszintén hálás vagyok érte, de ez nem ilyen egyszerű. Nincs se munkám, se pénzem – na, jó ez nem teljesen igaz, mert a bátyám spórolt dollárjai még vannak. – Miből tartanánk fent magunkat? És, még ha össze is jönne egy gyerek mellett nehéz volna lediplomázni. Ki vigyázni rá, míg mi az iskolapadot koptatjuk? Mit… - kifogytam a szuszból annyira egyben daráltam le a megfogalmazódó kérdéseket. Levegőért kapkodtam, ami a kialakult pániknak is köszönhető.

- Nyugi, nyugi – a térdemre fektette a kezét. – A végén még asztma rohamot kapsz nekem – elmosolyodott. – Először is mély levegő ki és be! – megcsináltam. – Szuper! – a táskájából vizes üveget varázsolt elő. – Igyál egy kicsit, az majd segít! – meghúztam, a hűvös jól esett, és a hörgőcskéim is megnyugodtak.

- Köszi – biccentettem.

- Először is én is veletek költözöm, mivel tudod, mennyire utálok itt élni. Másodszor Emery rendszeresen fizeti a számlákat, neki csak az számít, hogy valaki gondját viselje a macskájának, meg időnként meglocsolja a virágjait.

- Szóval te már kitervelted az egészet? – leesett a tantusz.

- Ja, valami olyasmi – zavarodottságában elpirult.

- Mi lenne, ha a nyári szünetben összevakarnánk a pénzt, és szeptemberben pedig elhúznánk? – a lelkesedése hamar átragadt rám, és végre esélyt kaptam a tervezgetésre. Ismét felcsillant a kiút reménye a sötét alagútból, és ez csodálatos érzés!

- Mellesleg, mikorra vagy kiírva? – némi kitérőt tett. Felvonult szemöldökkel nézett a dudorodó hasamra.

- Október 3-ára – ha helyesek a számítások, de persze plusz mínusz pár nap természetes.

- Ühüm – elhallgatott. – Figyelj, beszéld meg Stilesszal, és visszatérünk a témához, oké?

- Valami baj van? – olyan furának tűnik.

- Ja, nem, nem semmi – felkelt. – Mennem kell – a mobilján ellenőrizte az időt.

- Rendben – én is felálltam.

- Tényleg, majdnem elfelejtettem – kapott a fejéhez. – Ma buli van nálam, ugye ott lesztek? – kiskutya szemek. Utálom, mikor ilyen váratlanul belekezd valamibe, félbeszakítva az előbbi gondolatmenetét.

- Ja, persze.

- Fasza! Gyertek este 8-ra! – megpuszilt, és elsietett. Oké, most jegeljük kicsit az egészet!

Haza érve Stilest a gépe előtt találtam. Valami lövöldözős játék miatt püfölte a billentyűket, közben meg hangosan ordibált a mikrofonba. Kibújtam a cipőmből, majd hátulról átöleltem.

- Az utolsó B-n van, 96 in 2, lőjjétek le! – mintha láthatatlan lennék. Megborzoltam a haját.

- Szia, Cherry! – észrevett, és el sem fordítva a tekintetét a képernyőről megpuszilt. – A kurva életbe, Marcus! – felvontam a szemöldököm.  Nem ismerem az online haverjait, de biztosan kedves emberek, pláne ha ilyen szitokáradat hagyja el a szájukat. – Édesem – elnyújtotta a becézést. A hatalmas aranybarna szemeivel rám nézett. – csinálsz nekem reggelit, ha szépen megkérlek? – az egyik tincsemet tekerte az ujjára.

- Mit kérsz? – sóhajtottam. Fogadjuk el, neki is jár némi kikapcsolódás, szóval csak megvárom, míg kiszórakozza magát.

- Teljesen mindegy – ismét nem figyelt rám. – Thomas és én megyünk A-ra, ti pedig hosszúra! Le kell hozni az 5 K-t – ha, te mondod édesem!

- Dylan, a barátnőddel beszélgetsz? – idegen hang szólalt meg.

- Ja, Cherryvel – válaszolt. – Szeretlek – cuppantott felém.

- Én is téged – kibújtam a ruhámból, és kényelmesebb göncökbe vedlettem át.

Rántottát készítettem baconnel. Leültem a konyhaasztalhoz, és vártam, mikor fejezi be a virtuális világ csatáját. Közben ezer meg egy féle forgatókönyv játszódott le a fejemben, hogyan tovább. Vajon New Orleansban mivel lesz jobb, mint itt? Járhatunk, majd egyetemre a pici mellett? Mi van, ha nem leszek képes anyaként helyt állni? Stiles megutál, ha előállok az új tervekkel? Így is túl sok terhet akasztottam a nyakába, plusz most itt a lehetséges költözés is egy vadidegen városba. Oh, gondok, gondok hátán!

- Finom a zeller, amit rágcsálsz? – a kedves hangja rángatott vissza a valóságba.

- Hm? – fel sem tűnt, hogy már a harmadik szálat rágcsálom az elmerülésem közben.

- Úgy eszed, mintha a legízletesebb kaják közé számítana – helyet foglalt, és neki esett a reggelijének.

- Ja, megkívántam – megvontam a vállam. Különös, mert ezelőtt utáltam a zöldségeket, főleg ezt. Mit tesz velem a terhesség?

- Min agyalsz? – szóval, ennyire látványos az elmélázásom.

- Bree Anne bulit rendez – úgy döntöttem még kicsit halogatom a dolgot. – és meghívott minket is.

- Ha jól sejtem, ez olyan, ha kihagyod, akkor egy életre megbánod féle buli? – nem éppen a szíve csücske a táncikálás meg az ivászat.

- Nem hiszem, csak szeretné, ha ott lennénk – újabb vállrándítás.

- Felőlem, ha te akarod! – megtörölte a száját.

- Köszi – elmosolyodtam. Felkeltem. – Lezuhanyzom! – ragadtam az izzadságtól, plusz most egyedül létre vágytam.

- Jöhetek én is? – felcsillant a szeme.

- Most inkább ne, ha nem baj – ki kell tisztítanom a fejemet.

- Valami baj van? – furcsán nézett rám.

- Nem semmi – megpusziltam, majd mosolyt erőltettem magamra.

- Biztos? – elkapta a kezemet, és mélyen a szemeimbe bámult.

- Biztos – bólintottam. Úgy látszik megnyugodott, mert elengedett. Rendben, kedvesem ne aggódj miattam, én megleszek (azt hiszem)! 

Fejléc

Sziasztok!
Csináltam fejlécet az oldalra. XD Előre szólok, nem értek hozzá, és ez életem első ilyen munkája. :) Remélem nem nagyon gáz. :D Mellesleg, aki érez magában elég kitartást vagy tehetséget és meglepne egy fejléccel, azt szívesen venném. ;) Persze nem kötelező, csak annak írom, akinek nagyon szúrja a szemét a béna szerkesztésem. ;)
Folytatás, elméletben vasárnap. :) Addig is olvassatok, és komizzatok, ha szeretnétek. :)

Puszi nektek,
Evangeline

U.I.: Azóta új került ki hála egy nagyon kedves lánynak, aki segített nekem. Persze, aki szeretne küldhet nekem, max. időnként lecserélem. ;)

7.rész

Kerek egy hét telt el a születésnapom óta, és most a ballagási ceremóniára készülődök. Kint tombol a hőség és a piros selyem talár nem sokban könnyít a helyzetemen. Elvégeztem az utolsó simításokat és készen álltam belépni a nagybetűs életbe.

- Csinos vagy – dicsér meg Stiles a lépcső aljánál várva. Fehér inget és fekete zakót visel a kötelező hacuka alatt. Kellemes parfüm illatot árasztott, ami végre nem csípte az orromat (az első dolgom volt, hogy kidobtam azt az olcsó pacsulit, és megajándékoztam valami férfiassal helyette).

- Köszi – fehér a mellem alatt kiszélesedő ruha, fehér strasszos magas sarkú szandállal kombinálva. A hajam lágy hullámokban omlott a hátamra, és a sminkem is inkább szolid semmint kihívó. Ugyan nem vagyok tökéletes, de törekedem arra, hogy megpróbáljam legalább csak a külsőségek által is fent tartani a látszatot.

- Izgulsz?

- Jelenleg egyetlen dolog jár csak a fejemben – és emiatt van reggel óta hányingerem. Mély levegőt vettem majd kifújtam. – Vajon eljönnek a szüleim, és ha ott lesznek, mi a fenét fogok nekik mondani? – hiába vesztünk össze olyan csúnyán a múltkor mégis csak ők azok, akik etettek és ruháztak az elmúlt tizennyolc évben.

- Ha nem változtatnak a hozzáállásunkon egyszerűen nincs miről tárgyalni – vonta meg a vállát.

- Ja, könnyű azt mondani, hogy ne törődjek velük – sóhajtottam. Bele túrtam a gondosan elkészített frizurámba.

- Cherry – közelebb lépett és megérintette az arcomat, amitől összerezzentem. – tudom, hogy fáj, de ők már csak ilyenek és nem hiszem, hogy meg fognak változni – a szemébe néztem, és nehezen tartottam vissza a könnyeimet. – Viszont én mindig itt leszek neked, ezt soha ne felejtsd el, rendben?

- Rendben – bólintottam.

- Induljunk – átkarolta a vállamat.

Az érettségi minden fiatalnak egy lépés a felnőtté válás felé, és érezzük, hogy egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy elengedjük a szüleink kezét, viszont lehet sokszor, ezek az apró lépések tesznek minket azzá, akik vagyunk. Én rettegtem a jövőmtől mégis egy részem megpróbált bizakodva, reménnyel telve tekinteni a holnapra.

A fényképezkedő, gratuláló rokonok elárasztották a gimnázium udvarát, és ha nincs Stiles papája talán még magányosabbnak tűnök. Próbáltam láthatatlanná válni, de nem olyan egyszerű főleg, ha te mondod a búcsúztató szöveget az egész évfolyamnak. Leküzdeni a felgyülemlő hányingert és a  kezdődő asztma rohamot egy dolog, de szembe nézni azokkal, akik gyűlölnek már égbe kiáltó probléma. A legkisebb porcikám sem kívánta az egészet, viszont anno megígértem az igazgatónőnek, hogy megteszem és hát, ha most meghátrálok, még inkább nekik adok igazat.

- Cherry minden oké? – fogta meg a karomat az örök évfolyamelső Marc Netherby. – Úgy festesz, mint aki nem tudja eldönteni melyik a fontosabb kiadni a reggelidet vagy levegőt venni – Marc rendes srác, és azt hiszem még soha életében nem bántott meg senkit. A mosolya az összes fogát látni engedtette. – Hozzak egy pohár vizet vagy valami?

- Nem kell köszönöm – jól esett a kedvessége. - Csak ideges vagyok – a tele írt papírlapokkal legyezgettem a felhevült testemet.

- Figyelj, sokkal többet érsz náluk, még ha most ezt nem is hiszed el magadnak.

- Köszi – bólintottam. Megigazítottam a ruhámat, hátra csaptam a hajamat és felszegtem a fejemet. – Igazad van! – én is egy mosollyal ajándékoztam meg. – Plusz némi szerencsével nem kell többé találkoznom velük, szóval nem számít a véleményük.

- Pontosan.

- És most következzen Charlotte Caroline Heart – az igazgató hangja töltötte be a tornatermet. Rákacsintottam Marcra, majd kiléptem a rögtönzött színpadra. – Kérem, tapsolják meg Miss. Heartot, aki a Loyola egyetem színművészeti szakára nyert felvételt ősztől – néhányan összeütötték a tenyerüket.  Ennyit az ovációról meg az éljenzésről…

Nagy levegőt vettem és felolvastam a gondosan előkészített beszédemet tudván jól, hogy tesznek rá nagy ívben. Befejezvén pedig ott hagytam őket és a tömeg felé vettem az irányt. Köszi, puszi és basszátok meg!

-Charlotte – a gyomrom görcsbe rándult, mikor meghallottam az apám hangját. Hát, mégis csak eljöttek?

Odasiettem hozzájuk. Apa a legdrágább öltönyét vette fel, anya meg a kedvenc virágos ruháját.( Lucas tőlük pár méterre támasztotta a falat jelezve, hogy köszöni, de ő inkább kimaradna belőle. Persze örülök, mert ezzel is támogat engem). Gyönyörű virágcsokorral a kezükben mosolyogtak rám. Talán megbocsátottak nekem, és minden újra a régi lesz?  A remény aprócska szikrája felcsillanni látszott.

- Büszkék vagyunk rád kis szívem – anya közelebb hajolt, és puszit nyomott az arcomra. Átadták a virágokat.

- Megbocsátottak nekem? – kalapáló szívvel, a torkomban gombóccal néztem rájuk. Tényleg akkora bűnt követtem volna el?

- Apáddal átgondoltuk az egészet – nagyot nyeltem, és bólintottam. – és felvettük a kapcsolatot az örökbefogadó központtal. Elmeséltük milyen helyzetbe kerültél – rosszat sejtettem. – Mrs. Cleaver az igazgatónő pedig, néhány telefonhívás után rátalált egy kedves házaspárra Chicagóból. Szeretnék magukhoz venni a kicsit, és a jövő héten érkeznek, hogy megbeszéljük hogyan tovább. A te dolgod annyi, hogy aláírod a lemondó nyilatkozatot – mosolygott, mintha csak ez lenne a világ rendje. Végül is mit vártam a mindig makulátlanul tökéletes anyámtól, akinek a legfontosabb az, hogyan ítélnek meg minket mások.                                                                                                                    

- És ti mossátok a  kezeitek, igaz? – kezdett felszaladni a pumpa bennem.

- Tönkre teszed az életed a gyerekkel – apa megszólalt. Dühében ökölbe szorította a kezét, és azt hiszem, most először készen állna az atyai pofonra. – Elég volt végig nézni, amint a bátyád lerombolta a jövőjét és még egyszer nem fogjuk. Mondj le a babáról! – próbálta nem felemelni a hangját, de csak fél sikert ért el vele. Pár ember figyelmét sikerült felkeltenünk.

-   Inkább rólatok! – teljesen kész lettem. –Üss meg, ha attól neked jobb lesz, nem félek! – a remegő kezére néztem. Most vesztettem el őket örökre, ezt érzem. Stiles, mintha csak tudat alatt megérezné a balhét felbukkant mellettem.

- Mr. és Mrs. Heart még nem volt alkalmunk személyesen találkozni – előre lépett. – Dylan Stiles vagyok a lányuk barátja, nem mellesleg pedig a kicsi apja – feléjük nyújtotta a kezét. Apámnak egy erős ér rajzolódott ki a homlokán a hirtelen felcsapó haragtól, anyámat meg az ájulás kerülgette.

- Szóval te ejtetted teherbe – apa félre lökte a jobbját, és ütésre készült. A tömegből Stiles papa emelkedett ki, lefogva a lendülő karját (fantasztikus, milyen zseniálisak a színrelépésekben). A szívem megállt néhány pillanatra, a vér szabályosan pulzált az ereimben, és tartottam a következményektől.

- Mr. Heart ugye nem gondolta komolyan, hogy megüti a fiamat? – erősen szorította a csuklóját. Nem viselte az egyenruháját, de tekintélyt képviselt a városban.

- Serrif – köpni-nyelni nem bírt a meglepődöttségtől. – fogalmam sem volt, hogy…

- Nem érdekelnek a kifogásai! – szakította félbe. Apa a fülét-farkát behúzta és el kellett ismernie, hogy most megszégyenült.

- Én… - nem találta a szavakat. – most haza megyünk! – megragadta anyát, és fújtatva elindult durván maga után rángatva. Anya még visszafordult, és a sajnálomot formálta az ajkaival. Nem igazán hatott meg a kis műsorát követően, szóval nálam süket fülekre talált. A remény végleg kihalt belőlem, ami őket illeti. Talán egy nap képesek lesznek elfogadni a helyzetet, de egyelőre még nem, és nem is fogom erőltetni. Ha úgy érzik, képesek félre tenni az előítéleteiket én itt vagyok, viszont addig is a számomra meghaltak, és elbuktak, mint szülők. 

- Itt az ideje, hogy induljunk – sóhajtott Robert.

- Pontosan – Stiles megfogta a kezemet.

Beültünk a kocsiba és jó darabig csak a szemerkélő eső kopogását hallgattuk az öreg verdán. Olyan, mintha az időjárás is csak értem hullajtaná a szomorú könnycseppeket, de ez csak illúzió természetesen. A kis világom most teljes sötétségbe borult, holott már rég sejtettem nem fog semmi sem változni. Legalább annak örültem (ha másnak már nem), hogy Stiles kitart mellettem.

- Figyelj, Cherry – Robert megköszörülte a torkát. – nálunk addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél- a görcsös izmaim ellazultak. Iszonyú jól esett, hogy a legnyomorultabb perceimben valaki kedvesen viszonyul hozzám. – Tetszett, hogy a múltkor meleg étel volt az asztalon – valószínűleg azóta is, szívesen emlékszik vissza arra a tök egyszerű makarónira. Hihetetlen olykor milyen kevés dolog is elég a boldogsághoz.

-  Főzhetek, moshatok, takaríthatok…

- Nem, nem várjuk el tőled, igaz fiam? – nézett Stilesra a beleegyezését várva.

– Nem persze, hogy nem – rám mosolygott. A feltétlen szeretet, ami ebből a két emberből áradt könnyeket csalt a szemembe. - Mellesleg mi bajod van az én makarónimmal? – kicsit sértődöttnek látszott. – A konzervnyitás, a zacskó kicsomagolása, a melegítés mind-mind nagyon fontos, és ugyanúgy laktat – éljen a mikró hullámsütő, ezennel földre borulunk előtted! Robert köhintett.

 - Köszönöm – ennyit bírtam kinyögni, miközben próbáltam nem sírva fakadni.

- Ugyan már nincs mit – legyintett Robert enyhén elpirulva a hálálkodásomtól.

Néhány kacskaringós utca után derült ki, hogy néhány Stiles rokon családi összeröffenést szervezett a nagyszülőknél. Először totálisan nem odaillőnek, betolakodónak éreztem magam és nem találtam a helyem. Stiles szinte rögtön kiszúrta mennyire unottan rugdalóm a köveket az udvaron, így gyorsan bemutatott a családnak. Legnagyobb meglepetésemre másodpercek alatt sikerült beolvadnom, és kitörő lelkesedéssel fogadtak. Elképzeltem milyen lett volna, ha nem esem teherbe és most engem ünnepelnek otthon a hátsó kertünkben. Anya mennyien édes sütiket osztogat, apa felvág, hogy a lányát felvették a híres Loyola egyetemre Lucas meg sejtelmesen sugdolózik Bud unokabátyámmal a dugi sörüket dédelgetve. Valószínűleg drága ajándékkal jutalmaznának a sikeres vizsgák miatt. Degeszre tömnénk a hasunkat, és jókat csámcsognánk az ősrégi sztorikon. Persze, ez csak álom marad, és a valóságban most a Stilesokkal „bulizok”, ami el kell ismernem talán jobb is, mert végre megtapasztalhatom milyen az, ha valóban törődnek velem.                                                       

- Kedvesem – homok szőke hajú harminc körüli nő lépett mellém szalmakalapban, és virágos ruhában. Ha jól emlékszem Julia néni…- Cherry, igaz?  - bólintottam. Egyébként pont hússzedés közben talált be. – ti laktok Roberték mellett, nem? – újabb biccentés. – Oh, már tudom – a felismerés szikrája csillant a szemében. Győzelem! – Dylan mindig rólad mesélt, és sokat játszottak együtt kiskorotokban. Gyönyörűvé cseperedtél – alaposan végig mért.

- Köszönöm – Stiles az örök lepcses szájú vénkisasszonyként jellemezte, akit a pletyka tart fiatalon.

- Eléggé kikerekedtél viszont ott lent – a villájával a pocakomra mutatott. – Csak nem kisbabát hordasz a szíved alatt? – az összes szín kifutott az arcomból, hogy erre most mit feleljek. Eszembe jutott a korábbi fogadalmam nincs több hazugság.

- De igen – kifújtam a visszatartott levegőt.

- Az unokaöcsém az apja? – ajajj!

- Áh, Cherry! – Stiles bukkant elő ismét kimentve a kínos szituációból. – már mindenütt kerestelek – azért az udvar nem túl nagy, hogy el lehessen veszni rajta, de értettem a lényeget. – gyere, mutatni akarok valamit! – megragadta a karomat. – Szia, Julia néni, hogy vagy? – úgy csinált, mintha eddig fel sem tűnt volna a jelenléte. – Jól? Szuper! Kösz, hogy eljöttél és… - hatásszünet. – most megyünk is – gyorsan elrángatott még mielőtt esélye lehetne a válaszadásra.

- Várj, éhen halok! – megtorpantam. Sóvárgó tekintettel bámultam az ételtől roskadozó asztalt már-már megbabonázva.  

- Hoztam kaját is ne aggódj, csak elvonulunk kicsit, mert hosszú távon elég idegesítőek – intett a fejével feléjük.

- Rendben – bele egyeztem.

A kert legvégében mini piknik asztalt ütött össze a legkívánatosabb falatokból egy kockás plédre terítve. Kényelmesen elhelyezkedtem, és meg sem szólaltunk, míg be nem fejeztük a fenséges lakomát. Jól nevelt lányhoz illően aprót büfögtem, és elterültem a földön kinyújtóztatva megfáradt végtagjaimat.

- Szeretnél beszélni róla? – kezdett bele a beszélgetésbe. Felültem, de a pocakom miatt nem tudtam átölelni a lábaim, szóval csak felhúztam a térdeim. Tipikus védekező felállás, és sebezhető is egyben.

- Ha nem muszáj, inkább nem – válaszoltam szomorúan.

- Szeretlek, ugye tudod? – az aranybarna szemeivel az enyémekbe bámult.

- Igen – én is ránéztem. – én is téged.

- Nem létezhet olyan akadály, amit ne küzdhetnénk le, ha elég erősek vagyunk hozzá – megfogta a kezemet.

- Kérdezhetek valamit? – túl régóta kívánkozott ki belőlem a kérdés. Bólintott. – Tönkre teszem az életedet? Úgy értem a terveidet, a jövődet, az álmaidat, akadályozlak benne?

-  Őszinte leszek hozzád – sóhajtott. – Mindig is kedveltelek, és szerintem, ha igazán tiszta szívből szeretsz valakit, akkor mellette maradsz, történjen bármi is. Késő azon elmélkedni mi lett volna, ha elvetetetted a babát, mert ez nem következett be. Persze nem akartam 18 évesen apává válni, de ha elhagylak, és seggfej lennék, akkor a bűntudat felemésztene – egyetlen szó nélkül hallgattam. – Szóval mindent összefoglalva és válaszolva a kérdésedre nem, nem tetted tönkre az életemet, csak átalakítottad és megváltoztattad a fontossági sorrendemet. Most megnyugodtál?          

- Igen valamelyest – a hatalmas kő nagyobb része lehullott a mellkasomról, de ettől még a gondok, az aggályaim, a félelmek megmaradtak.

Késő este fáradtan zuhantunk az ágyba. Kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban, az álom manó pedig szinte rögtön tiszteletét tette. A mai napot is túléltem!

6.rész

Másnap reggel kipihenten ébredtem egyedül. Mi a franc? Hova tűnhetett, hiszen együtt aludtunk el? Kikászálódtam az ágyból, mert a hólyagom iszonyúan szorított. Elintéztem a dolgomat, majd levánszorogtam a konyhába. Kávét döntöttem egy sötétkék bögrébe és leültem a pulthoz. Kis idő múlva nyílt az ajtó és megérkezett a fülig érő szájjal vigyorgó Stiles.

- Boldog születésnapot! – hatalmas puszit nyomott az arcomra. Az anyám cukrászdájából hozott apró szív alakú rózsaszín tortácskát pakolta elém egy egyest meg nyolcast formázó gyertyával. – Kívánj valamit! – meggyújtotta. „Bárcsak minden újra rendben lenne!”- elfújtam.

- Kösz, nem kellett volna – teljesen meghatódtam.

- Oh, dehogynem – a zsebéből piros bársony dobozkát varázsolt elő. – Remélem, tetszik – arany lánc került elő belőle a nevemet formázó betűkkel.

- Isteni – rögtön felcsatoltam.  

- Na, öltözz, elviszlek reggelizni! – bökött oldalba játékosan.

Felszaladtam az emeletre és kiválasztottam az egyik kedvenc ruhámat (fehér pántos, hímzett pillangókkal és vékony strassz csíkkal a mellrészén meg az alján). Amúgy tegnap este felcipelte a cuccaimat, így kissé káosz uralkodott a szobájában, de megígértem, hogy hamar rendet rakok. Gyorsan megfésülködtem, majd a megfelelő cipő felhúzása után bekapcsoltam a laptopom. Minden évben egy csomóan fel szoktak köszönteni, ezért leellenőriztem a Facebook oldalamat, ám idén ezek elmaradtak. „Sajnálom, de nem tudok menni a bulidba… Nem érek rá, mert halaszthatatlan dolgom támadt… Kurvák partijára nem megyek… Tényleg terhes vagy? ... Komolyan Stiles a gyerek apja?… Rohadt szajha vagy, mert dobtad Dannyt…” (csak néhány gyöngyszemet idéztem) Ilyen és ehhez hasonló szövegekkel telt meg a postaládám a sok gyűlölködő komment mellett az üzenő falamon. Szabályosan elhűltem a soroktól, és egyszerűen nem tértem észhez a rengeteg gonoszságtól, amit felém mutattak. Mivel érdemeltem ki és mikor, váltam az első számú közellenséggé?

- Cherry! Mi tart ilyen sokáig? – Stiles jelent meg az ajtóban. Mögém sétált, mikor nem válaszoltam és a vállam felett áthajolva olvasta, amit én. – Jézusom! – lecsukta a gépemet, mert valószínűleg besokallhatott tőle. – Nem szabad sírni, hallod? – leguggolt mellém, és letörölte a könnyeket az arcomról. Bólintottam. – Ne is törődj velük! – legyintett.

- Hogy képesek ilyeneket írni? – remegett a kezem az idegtől.

- Figyelj rám! – felemelte az államat. – Nem érdekel, mit gondolnak rólunk, és neked se kellene foglalkoznod vele.

- Könnyű mondani… - sóhajtottam.

- Megígérem, hogy az idei lesz a legjobb születésnapod, és soha nem fogod elfelejteni – elszántnak tűnt, és én hittem neki, hogy tényleg mindent meg tesz az ügy érdekében.

- Mondtam már, hogy milyen nagyszerű srác vagy? – elmosolyodtam.

- Eddig még nem… - sikerült némi pírt az arcára varázsolnom.

- Na, akkor most mondom – megpusziltam a száján. Sikerült elfeledtetnie az előbbi kis letargiámat, és sokkal jobb kedvem lett.

A reggelire leküldött három ultra cukros fánk sokat segített a gyomromon valamint megalapozta a napot. Az-az idióta nem engedte, hogy fizessek, így sikerült jól megcsapolnom a félretett pénzét, de azt mondta ma megengedett a kényeztetés. A fodrásznál megcsináltattam a hajam (sötét szőke mellírt tettetem bele és kicsit megnyesettem a végét). Az önfeledt órák egymás után repültek, és szinte észre se vettem az idő múlását, amit neki köszönhettem. Fogalmam sincs hova tettem az eszem, mikor összejöttem Dannyvel, hiszen nála remekebb partit keresve sem találnék, és talán a gyerekemnek is nagyszerű apja lesz a jövőben. Igyekszem pozitívan szemlélni a dolgokat, és nem gondolni arra mit és kiket hagyok hátra…

- Totál kikészültem – terültem ki az ágyán a fejem az ölébe hajtva este 8 körül. Sajgott a lábam, a hátam szaggatott, de a vigyort nem bírtam levakarni az arcomról.

- Vedd fel a ruhát, amit ma vettem neked, mert még nincs vége a napnak – megpuszilta a homlokom.

- Hova megyünk? – lelkesültem be azonnal. Az előbbi fáradtságom rögtön elpárolgott.

- Bulizni – elmosolyodott. Na, most merítette ki a mit meg nem teszek a barátnőmért keretet, mert ő aztán tényleg nem az a diszkó patkány típus, sőt inkább a messzire elkerülöm fajta.

- Juj, imádlak! – ledöntöttem és vadult lesmároltam. – De mi lenne, ha előtte szeretkeznénk? – az ujjaimmal benyúltam a pólója alá. Azt olvastam a terhes nőknek sokkal nagyobb a szex igénye, és libidójuk az egekben van.

- Rendben – nem kellett kétszer mondanom. Hipp - hopp megszabadított a gönceimtől, majd a következő pillanatban a kezeink már a másik testét fedezték fel rohamtempóban. Hevesen csókolóztunk, és a megfelelő időben csúsztatta belém, amitől apró sikoly tört föl a torkomból. Nem tartott sokáig, míg elmentünk köszönhetően a gyorsaságnak. A végén pedig erősen pihegve feküdtünk egymás karjaiban és csak egy-egy szál cigaretta hiányzott volna a szánk sarkából, hogy teljes legyen a kép.

- Iszonyú jó vagy – fújta ki a bent rekedt levegőt a tüdejéből.

- Kösz – megpusziltam, majd ugrottam is ki az ágyból. – Indulhatunk kiélvezni az utolsó perceket a születésnapomból – cseppet sem fárasztott le az előbbi menet, sőt talán még inkább bepörögtem tőle.

- Honnan a fenéből van benned ennyi energia? – az oldalára fordult. Úgy tűnt enyhén szólva leszívtam a tartalékait.

- Az anyám biztos egy Duracell nyuszival találkozott, mikor engem összehozott – vontam meg a vállam vigyorogva.

- Hihetetlen vagy – felült. Hatalmasat nyújtózkodott, majd felhúzta a nadrágját.

- Ja, említették már páran – bele bújtam az új sötétlila pánt nélküli selyem rucimba.

- Sokáig készülődsz? Rettentően megéheztem – na, igen ez már csak ilyen a szex után.

- Nem – felvettem a magas sarkúm, arany karikákat tettem a fülembe, és a csuklómra. Párszor végig húztam a kefét a hajamon, végül pedig kis táskába dobáltam a fontosabb cuccokat. Befújtam magam, és készen is álltam a lazulásra.

- Most csalódtam benned – felállt.

- Miért is? – emeltem meg a szemöldököm.

- Tizenöt perc tetvészkedés egyéni csúcs, nem? – vigyorgott.

- Bekaphatod – megütöttem.

A konyhában csináltam neki két sonkás szendvicset, mivel anélkül nem volt hajlandó elindulni. A kocsiban ette meg, mert nem tudtam nyugton ülni a fenekemen. Oké, elismerem olykor hiperaktívabb vagyok a kelleténél.

A Zion az egyetlen diszkó (már ha annak lehet nevezni) a városban, ami kifejezetten a fiatalok szórakoztatására jött létre. A régi raktár épület évtizedek óta állt üresen, mikor Billy Carter átalakította, és éppenséggel sikerre nem vitte. A tuc-tuc mindig tombolt más meg nem számított. A beugró mindössze tíz dolcsi, és mindenkit beengednek, aki csak erre téved, hogy növeljék az amúgy sem magas bevételt (szar a dj, na meg a pia is, szóval nem tudom mire számítottak, ilyen felhozatal mellett). Eredetileg itt tartottam volna a bulimat, de a „kedves” hozzászólások után lemondtam, így elmarad a Happy birthday meg a lufik.  Nem tagadom a szívem még mindig fájt a kegyetlenkedések miatt, de díjaztam Stiles törekvéseit, hogy igyekszik feledtetni velem a történteket.

- Táncolunk? – próbáltam túl üvölteni a zenét. Természetesen Billy kinyitott, csak azzal a különbséggel, hogy ma nem miattam jöttek el az emberek, nem engem ünnepeltek.

- Muszáj? – húzta a száját, mikor megragadtam a karját.

- Igen, Stiles muszáj, hiszen ezért hoztál el vagy nem? – ne húzz ujjat velem, faszikám. Ha nem vigyáz a  végén még kiakad a hiszti mutatóm.

- Oké, legyen – engedett és kihasználva az alkalmat berángattam a terem közepébe.

- Hát, ide már mindenkit beengednek? – észre sem vettem a mögöttem levő csajt, míg neki nem ütköztem. A felismerés azonnal arcon csapott. Hidrogén szőke haj, napbarnított bőr, fakókék szemek, anorexiás test, villogó fehér fogak, vagyis a hajrá lányok kapitánya Emily Andrews állt velem szemben csípőre tett kézzel.

- Elég valószínű, mert te is itt vagy – az ellenszenv, akkor alakult ki közöttünk, mikor elsős koromban úgy döntöttem nem lépek be a csapatába. Később ugyan csatlakoztam, de szimpátia nem alakult ki közöttünk. Ja, és a helyzetet tetézte, hogy mindig is irigy volt rám Danny miatt, szóval az utálata ősidők óta tart.

- Mondtam már mennyire gyűlöllek? – közelebb lépett és azt hiszem fenyegetőleg akart fellépni, de csak kiröhögtette magát.

- Annyira biztos nem, mint én téged Andrews – beszálltam a harcba. Esküszöm az élő Istenre, hogy soha nem emeltem kezet rá, de még nem késő elkezdeni, ha így folytatja.

- Ő az a lúzer, aki miatt dobtad Dannyt? – na, végre leesett neki, hogy nem egyedül jöttem. Úgy mérte végig, mintha arra se lenne alkalmas, hogy ugyanabban a légkörben tartózkodjanak, és nekem nagyon nem tetszett a nézése, amivel illette.

- Apropó, ha már témánál vagyunk – szemet szemért, ribanc! – nem illik más levetett cuccaiban járni – a pletyka még hozzám is eljutott, hogy a bálon Emily a suli mögötte bokorban orális kényeztetésben részesítette az exemet. Ciki, vér ciki!

- Danny meg én jól megértjük egymást… - nem jutott szóhoz egyszerűen csak hebegni tudott. Tartsatok gonosz ribancnak, de nagyon élveztem, hogy megalázhattam.

- Csúnya dolog a cidázás Emily, tiltja vallás! – nem bírtam nem elröhögni magam Stiles vicces kis beszólásán. Dühös visítást és toporzékolást követően a díva olajra lépett (ám ha esetleg a későbbiekben bosszúra szomjazna, büszkén állok elé).

Az est hátralevő részében szerencsére semmi más nem zavarta meg a szórakozásunkat. Önfeledten és kifulladásig táncoltam. Rengeteg alkoholmentes koktél lecsúszott a torkomon (mert ugye a kismamák nem ihatnak. Pff!), és a pasim gondoskodott róla, hogy a nevetőizmaim rendszeresen meg legyenek edzve. Visszagondolva komolyan nem bántam meg, hogy még se a hatalmas bulit választottam, mert így ezerszer, nem tízezerszer jobban mulattam.

Elmúlt hajnali kettő is, mikor behúztam a kéziféket, hogy itt a vége. Stiles erősen becsípett a sörtől, de képtelen voltam haragudni rá. Nem mellesleg azt hiszem a hangulat és az extázis hatására kötöttünk ki három körül Al tetkó szalonjában. A barátomnak kicsit ugyan akadozott a nyelve, de annyit kiszűrtem a szavaiból, hogy örökké emlékeznünk kell a mai napra és nincs is annál fantasztikusabb mód, mint hogy kivarrassuk magunkat. Hál isten sikerült ledumálnom a lángoló koponyákról meg az über fantasztikus kibelezett zombiról, és egy-egy kis piros szívben maradtunk a csuklónk belsejébe varrva.  Végül persze nekem kellett haza vezetnem, de csak nevetni tudtam az egészen bele értve a hangosan mellettem hortyogó Stileson is. Mosolyogva néztem a kis piros szívecskét a karomon, és egyszerűen képtelen voltam haragudni rá.  Tudjátok mi az igazi boldogság? Én azt hiszem, igen… az igazi boldogság az, amikor amellett ébredsz, aki ezen túl elhiszi neked, hogy a nap is érted kel fel. Persze sokan sokféleképpen értelmezhetik a választ, de döntse el mindenki mi az, amitől úgy érzi érdemes a világra kacsintania. 

5.rész

Vakító fehérség vett körül, és egy pillanatra azt hittem, hogy a mennyországba kerültem, de a kórházi szoba tévesztett meg. Azt a ronda pöttyös hálóinget adták rám, ami senkinek sem áll jól. Az orromba oxigén csövet dugtak, és szívmonitor pityegett idegesítően a balomon. Úgy fest mégsem sikerült kinyírnom magamat, amit egy picit bántam, mert akkor minden megoldódott volna.

 Stiles aludt mellettem egy olcsó magazinnal az ölében félre billentett fejjel. Nyúzottnak tűnt, mint aki átvirrasztotta az egész éjszakát.  A világ semmi kedvéért nem ébreszteném fel, mert olyan édesen, békésen alszik. Az én hős lovagom csendesen visszavonult a csatától.

- Soha többet ne merj, így rám ijeszteni! – azt hiszem mégsem nyomta el az álom, mert váratlanul kipattantak a gyönyörű aranybarna szemei. Összerezzentem.

- Jó, majd igyekszem – elmosolyodtam.

- Ez nem vicc! – feljebb ült, és kihúzta magát. Dühös volt rám, ehhez kétség sem fért. – Kis híján karambolt okoztam idefelé jövet annyira bepánikoltam miattad. Nem csak a saját életed kockáztattad, hanem az enyémet és a babáét is – nem ordibált velem, de nem sok választotta el tőle.
 – Sajnálom – nyögtem ki. – nagyon kiborultam – ittam egy korty hideg vizet a kikészített műanyag pohárból.

- Mi történt? – fújta ki a levegőt. Röviden és tömören összefoglaltam.

- Apa azt mondta nem lát szívesen a házában, ha nem adom örökbe a lányunkat – a keményen kifehérített takaró sarkát morzsolgattam, hogy valamivel lefoglaljam a kezeimet.

- És most mihez kezdesz? Úgy értem mihez kezdünk?

- Gondoltam csövezhetnék nálatok pár napig, amíg meg nem oldódik a helyzet – rá se mertem nézni annyira szégyelltem magamat.

- Rendben – nem fejtette ki bővebben, és én ismét nagyon rosszul jöttem ki az egészből. Mindent elvesztettem…

Még aznap délután kiengedtek a kórházból. A doki szerint szerencsém volt, hogy nem esett baja a babának az oxigén hiányos állapot miatt, és megígértette velem, hogy ezen túl nagyon oda figyelek magamra. Kaptam új, erősebb asztma gyógyszereket, hogy ne fordulhasson újra elő ilyen durva roham (amik sajnos a lelkemet nem kúrálhatják ki), és az utamra engedtek a saját felelősségemre.  Kezdtem megutálni a bennem növekvő kis jövevényt, mert ő okozta az összes galibát.

Megvártam, hogy a szüleim elmenjenek otthonról, majd átsettenkedtem, hogy összeszedjem a cuccaimat. Öt hatalmas bőröndöt és néhány dobozt töltöttem meg, majd szép óvatosan elkezdtem lehordani, mikor az éppen távozó bátyámba botlottam. Hosszú másodpercekig csak bámultuk egymást, mert egyszerűen nem tudtunk ennyi idő után mit mondani a másiknak.

- Szeretnéd, hogy segítsek? – bökte ki végül nagy nehezen.

- Miben, Lucas? – leraktam a kezemben levő dobozt és összefontam a karomat a mellem alatt.

- Cipekedni – mást vártam.

- Nekem mindegy – vontam meg a vállam, majd elrugaszkodtam a faltól és folytattam a munkát.

Jó fél órába is bele telt mire végeztünk és mindent bepakoltunk a kocsimba.

- Cherry, várj! – szólt utánam.

- Tessék – fordultam hátra. Mindössze tíz hónap különbség van közöttünk, mégis egyszerre hasonlítunk és különbözünk a vérrokonság ellenére.

- Beszélgethetnénk – ha ideges mindig bele túr a kissé kusza tincseibe, mint most is.

- Arról, hogy bunkó voltál vagy, hogy sajnálod? – azért ennyire már ismerem, hogy tudjam, mi járhat a fejében.

- Mindkettőről – a drága sportcipője orrával a port verte fel a kocsi felhajtónkon.

- Szerinted is örökbe kellene adnom? – fújtam ki a levegőt. Nem lehetünk örökké haragban, hiszen a bátyám, és elméletben a testvérek számíthatnak egymásra még a rossz időkben is.

- Fogalmam sincs, mit kellene tenned – vonta meg a vállát. – de egy biztos – közelebb lépett. – Anyáékkal ellentétben én, nem utasítalak vissza, ha segítségre lesz szükséged a jövőben – a zsebébe nyúlt és elővette a fekete bőrtárcáját. – Kérlek, fogadd el, ez az összes spórolt pénzem – kisebb köteget nyújtott felém. Gus autóműhelyében dolgozik valószínűleg innen a megtakarítás.

- Nem vehetem el, mert keményen melóztál érte – zavarba hozott a nagylelkűségével.

- Jelenleg neked és a babának jobban kell, mint nekem – a kezembe nyomta. – Amúgy meg csak elherdálnám vagy elinnám – mosolygott, és ettől a gesztustól azonnal megrepedt a kemény burok a szívemen.

- Szeretlek – pipiskedve átöleltem és puszit adtam az Old Spicetól illatozó arcára.

- Én is téged – erősen megszorított. A csíkos pulcsimat könnycseppek itatták át, ami meglepett, hiszen ezelőtt soha nem láttam sírni. – és ne haragudj, mert seggfej voltam.

- Semmi baj – visszanyeltem a zokogást pedig már csiklandozta a torkomat. A kicsi rúgott egyet jelezve, hogy ő is örül az újra egyesülésnek. – Azt hiszem az unokahúgod üdvözölt – mosolyodtam el.

- Szabad? – bólintottam. Remegett a keze, mikor a hasamra tette. – Találtál már neki nevet? – ugyanazokba a kék szemekbe bámultam, mint a sajátom és ragyogást tükröztek vissza.

- Isobel – ő az első, akinek elárultam.

- Szia Isobel – leguggolt és a pocakomhoz beszélt. – itt Lucas bácsi. Milyen odabent?

- Hát sokat mozgolódik – én is odaraktam a kezemet. – szóval biztosan tetszik neki.

- Szerintem jó anya leszel – felállt és ismét a 185 centijével magasodott felém.

- Miből gondolod?

- Megérzés – megint a hajával játszadozott. A szemem sarkából apa Buickját szúrtam ki, és ő is észrevette. – Hívj, ha bármi van – ölelt meg újra.

- Rendben foglak – biccentettem és automatikusan megérintettem a mobilomat. – és ígérem, visszaadom a pénzt.

- Nem muszáj – megsimogatta a fejemet. – tekints ajándéknak.

- Kösz, Lucas – beszálltam az autómba, mert apa most parkolt be. – Szia – búcsúztam.

- Vigyázz magadra, és persze Isobelre is! – integetett.

- Te is – beindítottam a motort. 

Kifaroltam a bejáróról, és a visszapillantó tükörben még sokáig bámultam a házunkat meg a tékozló bátyámat. Nem bírtam tovább és utat engedtem a könnyeimnek.   Iszonyúan hiányzott, és örökre hálás leszek neki, mert akkor volt ott nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Remélem, a későbbieknek is számíthatok rá és persze, nem csak anyagi téren.

Stiles SMS-e után („El kell valamit intéznem. Sietek haza.”) az üres házba érkeztem. Pici bűntudatot éreztem, mert az apja engedélye nélkül pofátlankodtam be hozzájuk, de majd kiengesztelem valahogy. Úgy döntöttem nem szarakszom a kipakolással, hanem helyette azt csinálom, amihez értek, a főzéshez (anya szerint egy jó háziasszonynak kötelessége finom ételt tenni a családja asztalára, így hosszú órákat töltöttem a fortélyok ellesésével). Maradtam az alapoknál, a hozzávalók hiánya nélkül, pedig spagettit készítettem. Kifőztem a tésztát, megcsináltam a húst, sajtot reszeltem és beízesítettem a szószt. Tökéletesen időzítettem, mert ugyanabban a másodpercben léptek be az ajtón. Hatalmas mosollyal vittem ki a remekművet a megterített asztalhoz.

- Főtt kaja? – rökönyödött meg az apja. – Anyád halála óta nem ettem ilyet – na, igen a konzerv és a mirelit mindig nyerő az ő esetükben. – Bolond vagy fiam, ha nem veszed azonnal feleségül, ezt a lányt! – vállba bokszolta. 

- Igen, ez már az én fejemben is megfordult – rám mosolygott, és a szívem azonnal lángba borult. Talán sikerült megtörnöm a jeget vagy csak egy színjátékot ad elő (habár az utóbbi nem igazán vall rá)?

- Robert, ugye nem baj, ha itt maradok egy ideig? – huzakodtam elő a problémámmal a vacsora után.

- Engem nem zavarsz – vonta meg a vállát. – Összevesztél a szüleiddel? – a zsaru ösztön szimatot fogott.

- Igen – összeszedtem az edényeket.

- Nem bántottak, igaz?

- Csak lelkileg – megtorpantam egy pillanatra.

- A szavak sokszor sokkal jobban fájnak, mint a tettek – micsoda igazság!

- Pontosan – bólintottam.

Stiles az apjával beszélgetett, míg én elmosogattam és a szavain töprengtem. Teljesen elmerültem a gondolataimban, és ezért lepett meg a mögém lépő srác.

- Van egy kis jégkrém a szobámban, szóval hozd fel, ha gondolod – a pultnak támaszkodott.

- Kösz – értékeltem a gesztust.

- A csajoknak ez valamiféle gyógyír, nem? 

- Ja, olyasmi – csak a cukor miatt, ami fura, megnyugtató hatással van ránk, bár egy orgazmussal nem ér fel, ahogy azt néhányan állítják.

Kis idő múlva már az ágyán ücsörögtünk, és én már legalább a fagyi felét elnyalakodtam, míg ő csak bámult, ami idegesített.

- Szóval már nem haragszol rám? – szólaltam meg elsőként. Összébb kucorodtam a takaró alatt.

- Korábban már mondtam, hogy képtelen vagyok rád haragudni, de látom nem hitted el – picit csalódottnak tűnt.

- Azok után, amit tettem nehezen… - elcsuklott a hangom.

- Nem csináltál semmi rosszat, ha erre célzol – kifújta a levegőt. – és az egyetlen, ami miatt képes is lennék az-az, hogy nem beszéltél róla korábban. Azt hiszem jogom lett volna tudni róla, nem?

- Hülye voltam – lehajtottam a fejemet. – és sajnálom.

- Igen, ezt elismerem, és megbocsájtok neked – megfogta a kezemet.

- Mi lesz most velünk? Mivel engesztelhetlek ki?– felbátorodva az előbbien közelebb csúsztam hozzá.

- Szeretném elölről kezdeni az egészet.

- Kifejtenéd? – ránéztem felemelve a szemöldökömet.

- Bepótolhatnánk mindent, ami kimaradt. A randikat, a lopott csókokat, a nyálas romantikát, a szenvedélyes perceket - teljesen felvidult az arca. – és a hasonlókat. 

- Rendben – végül is megilleti, hogy azt kívánjon, ami csak a kis szíve vágya, hiszen most nem alkudozhatok, nem vagyok olyan helyzetben. – Kérdezhetek valamit?

- Persze, bármit – elmosolyodott.

- Tényleg megkérnéd a kezemet? – ez, azóta motoszkált bennem.

- Természetesen – gyengéden ledöntött, és fölém hajolt. – de ezt is mondtam már párszor – megcsókolt, és én megint a mennyekbe repültem általa.

4.rész

Haza érve gyorsan levetkőztem. Bebújtam az ágyamba, és tele sírtam a kis párnámat. A folyamatosan zakatoló agyam miatt nehezen jött álom a szememre, és elmúlt hajnali négy is, mire végre sikerült elaludnom.

Reggel vastag réteg alapozóval tüntettem el a kisírt szemeimet. A nagy meleg miatt lenge kis ruhába és szandálba bújtam. Felvettem a minden rendben arcomat és lesiettem a konyhába valamit bekapni.

- Jól vagy drágám? – mért végig a mindig pedáns anyám. Tökéletes háziasszony és feleség egyben. A vörös haja idegesítően egyenes, a bőrét nem sűrűn érte a nap, a sminkje tökéletes és számára a nem passzol az öltözékem az alkalomhoz ismeretlen fogalom. A Main streeten cukrászdát üzemeltett hatalmas sikerrel és saját receptekkel. Soha nem értettem mit evett apán, hiszen szöges ellentétei egymásnak. Anno a gimiben jöttek össze, és anya pár hónappal később már Lucast hordta a szíve alatt, majd annak rendje-módja szerint összeházasodtak a nagyszüleim kertjében alig pár centire a rózsa lugastól. – Olyan nyúzottnak tűnsz, ugye nincs baj? – a kötényébe törölte a kezét. A változatosság kedvéért megint valami újdonságot tesztelt, amit az üzletbe szeretne kitenni.

- Nincs – a hűtőből kivettem a tejet, majd összekevertem a müzlivel és a lila tálkámba döntöttem.

- Nekem elmondhatod drágám – felvette a leszarom a világot a boltomon kívül ábrázatát, amit utálok.

- Minden szuper – gyorsan belapátoltam csak, hogy ne kelljen tovább beszélgetnem vele.

- Délután bejöhetnél az üzletbe, mert nem ártana egy kis segítség. A nyári fesztivál miatt rengeteg rendelésünk befutott, és rettentően el vagyunk havazva – na, tessék!

- Nem érek rá – lehajtottam a kávém. – próbálkozz  Lucasnál.

- De kicsim… - már réges-régen hozzá szoktam, hogyan koptassam le, és mivel ő sem törődött velem, így viszonoztam a „kedvességét”.

- Szia, anya! – vettem a táskám és elhúztam.

Hatalmas görccsel a gyomromban és a hányinger határán léptem át a suli küszöbét. A tekintetemmel azonnal Stilest kerestem, de helyette Dannybe botlottam. Megragadta a karomat és a szitkozódásaim meg az ütlegeléseim ellenére a szekrényéhez húzott. Dühösnek látszott, amit betudtam a tegnap estének.

- Szólhattál volna hamarabb is – a bagós lehelete facsarta az orromat.

- Mégis miről? – vontam fel a szemöldökömet.

Váratlanul Bree Anne bukkant elő a diákok tömegéből. A zöld trikó szétfeszüléssel fenyegetett a hatalmas mellei miatt, a fekete cica nadrág kirajzolta a szálkás izomzatát. A barátnőm igazi harcos kis cica, amiben a termete cseppet sem korlátozza. A keze ökölbe szorult és totál felpaprikázva indult meg felénk. Durva veszekedést vagy bunyót szagoltam a levegőben. A mai nap is „fantasztikusan” indul pedig igazából még csak el sem kezdődött.

- Daniel tudtam, hogy hülye vagy, de azt nem, hogy ennyire – védekezőleg elém lépett.  

- Bree édesem – gúnyosan szólt hozzá. Valójában sosem kedvelték egymást, de miattam megosztoztak egy légtéren. – a barátnőd egy kurva, tudtál róla? – a néző közönség szépen gyülekezett körülöttünk, és fél körré nőtte ki magát. – Az a lúzer felcsinálta még mi együtt voltunk – a méreg szabályosan csöpögött a hangjából. El akarta érni, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozza nekem fel sem becsülve a szavai súlyát.

- Bree… - próbáltam menteni a menthetőt.

- Kamuzik, ugye? – remegő ajkakkal nézett rám, és úgy éreztem most őt is elveszítettem.

- Nem – suttogtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha letagadnám, de a hazugságoknak vége, örökre vége.

- Büdös kurva! – észre se vettem Danny mikor mozdult be. Az ökle eltalálta az arcomat, és én a szekrényeknek estem tőle. Honnan a fenéből tudják a férfiak, hogy hol kell megütni egy nőt úgy, hogy az csillagokat lásson? A tekintetem elhomályosult pár másodpercre, de még kibírtam venni a közeledő Stiles alakját. Rögtön felmérte a helyzetet, és nem kérdezett semmit egyszerűen csak ütött. A legjobb barátomat még soha ezelőtt nem láttam ilyen szinten megvadulni, és bevallom őszintén megrémültem tőle.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mire az igazgatóhoz eljutott a hír. Mr. Breeks a tornatanár szedte szét a számtalan sebből vérző srácokat. Felcipeltek minket a dirihez, és számomra végtelennek tűnő percekig kellett kint várakoznunk. Zsebkendőt szorítva a számra ültem a kemény széken, a balomon a csúnyán megtépázott Stiles fogta a kezemet, a jobbomon pedig a zilált Danny káromkodott magából kikelve. Valamivel később ordítozva egymás szavába vágva adtuk elő a helyzetet Mr. Hawksnak, aki szép türelmesen a teáját iszogatva hallgatott minket.

-Legszívesebben mindhármukat azonnali hatállyal kicsapnám – a monológokat követően villámokat szóró tekintettel vizslatta az arcunkat. – de mivel már csak alig pár nap van a diploma osztójukig, így nem sokat tehetek az ügy érdekében. Mindenesetre felfüggesztem magukat, és örüljenek neki, hogy ennyivel megúszták – bekapcsolta a számítógépét. – Természetesen a szüleiket tájékozatni fogom a történtekről, és… - hatalmas levegőt vett, majd kifújta. – most távozhatnak.

Némán álltunk fel, és hagytuk el a mészárszéket. Danny továbbra is gyilkos pillantásokat vetett Stilesra, aki azóta se szólt hozzám. 

- Súlyosan meg fogsz még fizetni, ezért lúzer! – fenyegette meg alig pár lépésre tőle.

- Ha azt hiszed most beszartam tőled, hát tévedsz Bright! – birtoklóan átkarolta a derekamat. Azt hiszem, a kinek van nagyobb szerszám a lába között háborúba csöppentem.

- Dögölj meg, lúzer! – a falba öklözött.

- Hasonló jót kívánok neked is seggfej! – a másik irányba húzott, hogy megakadályozza az esetleges újabb konfrontációkat. Stiles pedig rögtön elengedett, mintha csak tévedésből került volna rám a keze. Mire véljem az előbbit?

Iszonyúan idegesített, hogy nem beszéltünk egymással, de most türelmesen kellett várnom rá. Mindketten beszálltunk a saját kocsinkba, és egyetlen szó nélkül elhajtottunk. Remélem egy napon, majd megbocsájt nekem, és minden újra a régi lesz közöttünk.

 Jó ideig nem mentem haza, mert a lehető legtovább akartam húzni a kirobbanni készülő háborút. Kikapcsoltam a telefonom, és beültem a kedvenc helyemre a városban, Franky fagylaltozójába. Bugyuta rajzfilmeket néztem a falra felszerelt tévén, és igyekeztem elterelni a kavargó gondolataimat mindenféle baromsággal.

Este hét is elmúlt, mire benyitottam a házunk ajtaján. Előre felvéreztem magam a legrosszabbra, ami csak rám várhat, mert a mai családi drámánk nem fog happy enddel végződni ebben biztos vagyok. Talán most léptem át az otthonom küszöbét utoljára… talán a döntéseimnek még súlyosabb következményei lesznek.

- Charlotte Caroline Heart – az anyám indított, és ha a teljes nevemen szólít, akkor óriási bajba kerültem. – mégis hol a fenében csavarogtál egész nap? – a tökéletes frizurája most összekócolódott kicsit, és a ruhája is meggyűrődött a széleken. Csak nem aggódott miattam? Feltétlen fel kell írnom valahova!

- Mióta is érdekel ez téged? – lehuppantam a székre, ledobtam a cipőmet, és kinyújtóztattam a megfáradt lábaimat. Azt a látszatot akartam kelteni, hogy valójában nem izgat különösebben a dolog, de legbelül rettegtem a félelemtől.

- Szégyent hoztál ránk! – csatlakozott be az apám is figyelmen kívül hagyva az előbbi kis közbevetésemet. Hosszú idő után alaposabban szemügyre vettem. Közel a negyvenhez már erősen őszült a szőkés barna haja, és halvány ráncok tarkították az arcát. A nikotintól egészen elsárgultak az ujjai, és a pocakja is megnövekedett a bőséges koszttól. Fogorvosként dolgozott, és emiatt köztiszteletnek örvendett a városban. Anyával nem sokban különböznek, ha a semmibe vételről, és nem törődömségről van szó. – Mégis mi fordult meg a fejedben, mikor nem vetetted el a babát? Miből fogod eltartani?  Mégis ki az apja egyáltalán? – csak úgy záporoztak rám a kérdések, én meg csak tűrtem a lehető legnagyobb lélekjelenlétemmel, ami nálam nem egyszerű. - Egy gyerek hatalmas felelősség, ha nem tudnád, és te még közel sem készültél fel rá. Anyáddal meg se bírunk szólalni a megdöbbenéstől, és arról nem is beszélve, hogy mit gondolnak, majd rólunk az emberek – a büntetést meg sem említették.  

- A lényeg, hogy még véletlenül se vegyenek minket a szájukra, igaz? – kezdett felbosszantani.

- Iszonyú önző vagy Cherry! – megint elengedték a fülük mellett a megjegyzésemet. – Apád arra próbál rávilágítani, hogy mennyire bután viselkedtél, mikor azt hitted egyedül meg tudsz birkózni a helyzettel – anya ismét a póker arcát vette fel. 

- Természetesen nem tarthatod meg – leesett az állam. – Keresünk neki, olyan nevelőszülőket, akik képesek lesznek gondoskodni róla, te pedig szépen egyetemre mehetsz, és lediplomázhatsz, ahogyan azt elterveztük. Első sorban a jövődet, és a tanulást kell előbbre helyeznünk, mert a bátyáddal ellentétben belőled lesz valaki még, ha minden energiánkat bele is kell fektetnünk.

- Csesszétek meg mind a ketten! – dühösen a székemet hátra csapva felpattantam. – Nem fogom engedni, hogy elvegyétek tőlem a kislányomat.

- Mi csak a legjobbat akarjuk neked, drágám – anya a mézes-mázos hangján beszélt hozzám, amitől szintén a gutaütés kerülgetett. – és különben is, amíg kiskorú vagy nincs bele szólásod a dolgokba.

- Holnap után töltöm be a tizennyolcat, szóval semmi közötök hozzá, mit csinálok, és hogyan irányítom az életemet, ami nem mellesleg eddig sem érdekelt benneteket – a kezdődő roham lassan kúszott felfelé a torkomból.

- Mi szeretünk téged, Cherry – anya is felkelt és ölelésre tartotta a karját, ami ösztönös hátrálásra késztetett.

- Ugyan már anya, ezt a színjátékot hagyd meg a barátnőidnek és a vásárlóidnak – kis híján hisztérikus nevetés tört rám a kivitelezett előadástól, de fékeztem magamat.

- Előre szólok Charlotte, ha másképp döntesz, nem látunk szívesen a házunkban – nézett rám apa szigorúan. Anya feladta, és bénán ejtette le a kezét, mert érezte, hogy ezt a csatát már régen elvesztette.

- Hát, akkor viszlát,örültem nektek! – visszabújtam a cipőmbe és felvettem a táskámat a vállamra.

- Charlotte gondolkozz reálisan, mihez kezdesz, majd nélkülünk? –apa anya mellé lépett és átkarolta a derekát. Évek óta nem mutattak semmi jelét annak még, hogy szeretnék egymást, és most sem hatottak meg a kis jelenetükkel.

- Boldogulni fogok, ne aggódjatok miattam!  - meg sem vártam a további esetleges kétségbeesett próbálkozásaikat, helyette válaszul hangosan becsaptam az ajtónkat.

Bepattantam a kocsimba, és hosszas céltalan könnyekkel teli furikázás után vettem rá magam, hogy írjak az egyetlen embernek, akire számíthattam. „ Biztosan nem vagy rám kíváncsi, de szükségem van rád.” Remegő kezekkel küldtem el az SMS-t. A Ventolinomat szorongatva, kalapáló szívvel vártam a választ, ami csak jó negyed óra múlva érkezett meg. „A házunk előtt találkoznunk.”

Egyetlen szó nélkül zokogva borultam Stiles nyakába. Képtelen voltam megszólalni és csak szorítottam a karját a mellkasába temetve az arcomat. A tüdőm iszonyúan fájt, de nem bírtam lecsillapítani a könnyeim végtelen áradatát. Hatalmasat csalódtam a szüleimben, és tudom, hogy mindannyian átéltünk már hasonló helyzetet, de bennem most egy világ tört össze.

- Meg kell nyugodnod – törte meg a némaságát. – akármi is történt megoldjuk.

-  Nem… - csúnyán ziháltam. – nem… - már nem maradt elég levegőm a beszédhez.

- Üljünk le! – óvatosan lefejtette a karjaimat, pedig görcsösen kapaszkodtam belé. – nem megyek el, ne aggódj! – egészen közel húzott magához és a kapucnis pulcsiját a vállamra terítette. – Tudom, hogy nehéz, de muszáj lesz, ellazulnod különben be kell, hogy vigyelek a kórházba, és azt nagyon nem szeretném – durva köhögő roham rázta meg a testemet. – Oh, istenem! – egészen elsápadt. – Cherry hol az inhalálód? – elővettem a zsebemből. – Rendben próbálj meg mély levegőt venni, és kétszer befújni az talán segít – annyira remegett a kezem, hogy elejtettem. – Oké, ennyi volt! – az erőmből már nem futotta a tiltakozásra, és hagytam, hogy felemeljen. Lehunytam a szememet, és reménykedtem, hogy soha nem kell többet felébrednem. 

Megjegyzés:
A törvény szerint a hivatalos örökbefogadásnál 17 évesen saját magad dönthetsz arról megtartod-e a babát. A történetben helytelenül szerepel ez az adat, de nem javítom, mert így tetszett, mintha a szülei ezzel sakkban tartották volna. Szóval elnézést attól, akinek szúrja a szemét. ;) 

3. rész

- Mi a baj?- a tekintetéből az őszinte aggódás sugárzott.

- Gyere – megfogtam a kezét, és kivezettem a teremből. Komolyan irigyeltem a bent lévőket, hogy önfeledten képesek bulizni, míg nekem életbe vágó döntéseket kellett meghoznom. Úgy éreztem a tinédzser korom rohamtempóban a végéhez közeledik, és csak egy hajszál választ el a felnőtté válástól. Hogy is szokták mondani? Ha már gyereked van, te már nem lehetsz többé az. Na, igen és, mint tudjuk minden tettünk következményekkel jár…

A kertész klubnak köszönhetően az iskola udvara pompásan zöldell, a nyár közeledtével pedig még színpompásabb virágokban gyönyörködhettünk. A mostani ideg állapotomban azonban nem igazán értékeltem az angyalkás szökőkutat, sem a rózsa lugast, és a picsába kívántam az egészet. Jelenleg egyetlen dologra vágytam nagyon, hogy Stiles ne taszítson el magától, mert abba bele pusztulnék.

- Azt hiszem jobb, ha leülsz – megálltam a legtávolabbi padnál (reméltem itt nem hallhatnak meg minket).

- Kezdesz megijeszteni… - láttam a rettegést azokban a szép arany barna szemekben. Leküzdöttem a feltörekvő légszomjamat, mert semmi szükség rá, hogy észrevegye, mennyire ki vagyok borulva. Elárulni az öt hónapja gondosan őrzött titkomat nehezebb, mint azt elsőre hittem.

- Dylan… - a ritka alkalmak egyike, mikor így szólítom. – én… - kifújtam az összes bent rekedt levegőt a tüdőmből. –babát várok, és a mozgás, amit éreztél az ő volt. Kb. két hete rúgott először, és borzasztóan megörültem, mert ez az egyik jele, hogy a dolgok rendben zajlanak ott bent – na, ebben nagyon hasonlítunk, mert mikor zavarban vagyunk, elkezdünk hadarni, és összehordunk egy csomó baromságot. – Dr. Logan szerint egészséges, és képzeld alig pár napja mondta meg, hogy kislány, de…

- Ácsi, ácsi – emelte fel a kezét. – tekerjünk kicsit vissza a történetben. Mi lenne, ha pár hónapot visszaugranánk? – már nem bírt nyugton maradni, és felpattant. Nem meséltem róla, de nem csak én szenvedek a problémáimtól. Stiles mamája tíz éves korában meghalt, és nem sokkal utána pánik betegséget diagnosztizáltak nála, ami a stresszes helyzetekben néha felbukkan. Tizenhat évesek voltunk, mikor először megtapasztalhattam milyen is egy ilyen roham, és rettegtem tőle, hogy ismét rá törhet.

- Emlékszel a téli szünetre, mikor karácsony után nem sokkal átmentem hozzád? – megvakartam a tarkómat. – Hát… - megköszörültem a torkomat, és hirtelen elég nevetségesnek tűnt a szituáció, mert olyan felelőtlenül viselkedtünk. Persze utólag könnyű okosnak lenni (mint mindig)!

- Az enyém??? – kikerekedett a szeme, és azt hittem ott mentem szívrohamot kap annyira elsápadt. – Cherry ugye csak viccelsz velem? – kétségbeesetten nézett rám. Rádöbbentem, hogy igazából nem csak a saját életemet csesztem el, hanem az övét is, ami eddig meg sem fordult a fejemben. Miattam nem végezheti el az egyetemet és pluszba még egy gyereket is a nyakába varrtam (mert annyira ismerem, hogy tudjam soha nem fog elhagyni). A szívem szakadt meg, mert nincsenek olyan szavak, amivel ki lehetne fejezni, milyen szörnyen önző vagyok, és csakis a saját érdekeimre koncentráltam. Először éreztem valóban tehernek a lányomat, és ez pluszba tetézte a dolgokat. Az egész eddig szépen felépített világom romjaira hullott, és talán most fogtam fel a döntésem igazi súlyát.

- Sajnálom – térdre rogytam. A könnyeim képtelen voltam tovább visszatartani, és sírva fakadtam. A levegő szomjas kortyokban tört fel a tüdőmből, és tudtam ezzel még jobban megrémítem, de egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon. Túl régóta titkolóztam már mások előtt, és hiába esett le a kő egy része a mellkasomról a megkönnyebbüléstől még nagyon messze jártam. – az egész az én hibám.

- Semmi baj – leguggolt mellém, és átkarolta a vállamat. –minden rendben lesz, megígérem – valószínűleg hatalmas koncentrációra van szüksége, hogy ne pánikoljon be, és erősnek látszódjon. Óriási piros pontot kapott tőlem a kitartásáért.

- Bocsáss meg, kérlek! – zokogtam, és a lehető legszorosabban fontam köré a karjaimat. – Bocsáss meg… - a szavak hatalmas nehézség árán törtek fel a torkomból.

- Nem haragszom rád – a higgadtság minta szobrává vált. – Most pedig ülj fel lassan, és próbálj meg mély levegőket venni, mert nem szeretnélek kórházba vinni, ha még jobban befulladsz – óvatosan eltolt magától, de én erősen kapaszkodtam az ingébe. – Ne csináld légy szíves, mert engem is csak egy hajszál választ el egy rohamtól, és legalább egyikünknek nyugodtnak kell maradnia! – könyörgőre fogta a hangját. Éreztem, hogy az ő mellkasa is gyorsan süllyed és emelkedik, szóval nem hazudott nekem. – Cherry, légy szíves! – ismételte meg enyhén megremegve. Elengedtem, és igyekeztem azt csinálni, amit mondott.

- Nem megy! – ráztam meg a fejemet.

- Hol van az inhalálód?

- A táskámban - fojtogató köhögés tört rám durva sípolás kíséretében.

- Tessék – odaadta (nem szarakodott a turkálással, hanem a fűbe borította a tartalmát). – Fújj be annyiszor, ahányszor csak úgy érzed, hogy szükséges.

Kétszer használtam a sprayt, mire sikerült újra normalizálnom a légzésemet, és visszazökkentem a valóságba is. A karjaiba omlottam, és megcsókoltam. Nem kellett mondania, de tudtam, hogy vigyázni fog rám, és nem engedi, hogy bántódásom essen.

- Én is szeretlek – szólaltam meg ismét. Elmosolyodott, és ettől egy picit enyhült a szorítás a szívemen.

- Van kedved visszamenni? – felállt, és felsegített. Meglepett a váratlan témaváltás, de időnk még akad bőven megbeszélni, mi legyen velünk.

-  Megkérhetlek valamire? – néztem a szemeibe. Azt kívántam bárcsak ne kellene felnőnünk, és örökké megmaradhatnánk azoknak, akik most vagyunk.

- Persze – bólintott.

- Felejtsük el az egészet, és élvezzük ki az utolsó gondtalan esténket, mintha meg se történt volna – ha a baba nem zavar be most sokkal könnyebb lenne.

- Ha, ezt szeretnéd…

- Igen – bele karoltam.

Sikerült néhány órára teljesen feloldani a gátlásaimat, habár nem az alkoholnak köszönhettem. Valóban elég béna táncos, de nem érdekelt különösképpen, mert végre azzal lehettem, akivel mindig is akartam, és csak ez számított. A fotós csinált rólunk képet, így majd mutogathatom az unokáimnak a hintaszékemben a régi szép időkön merengve. Kezdtem bizakodva tekinteni a jövőre, mert ha a megérzéseim nem csalnak Stiles nem fog cserben hagyni, és ez bizakodással töltött el. Szóval lágyan andalogtunk vagy eszelősen roptuk a dj diktálta ütemre, sőt még Bree Anne is becsatlakozott a barátjával Christopherrel.  Igazából a barátnőm sosem értette minek szenvedek egy olyan seggfej mellett, mint Danny, de nem is kellett magyarázattal tartoznom neki, mivel sokszor az ő pasija sem különb az exemnél.

- Cherry! – a nevem hallatán megfordultam. Dannyvel néztem szembe. Iszonyú dühösnek és rettentő részegnek tűnt. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, és ösztönösen elengedtem Stilest. – A lúzer miatt dobtál? - a tömény pia szag megcsapta az orromat, miközben hozzám beszélt. Jézusom mennyit ihatott és mi a francot ettem ebben a pasiban egyáltalán? – Ugye csak viccelsz velem?

- Húzz el, Danny! – újra megfogtam Stiles kezét.

- Válaszolj a kérdésemre! Miatta hagytál el? – már üvöltött, és sikerült az egész terem figyelmét magunkra irányítania. Remek!

- Igen miattam hagyott el – legnagyobb megdöbbenésemre megelőztek. Leesett állal bámultam Stilesra. Kb. 40 kilóval nyom kevesebbet nála, szerintem életében még csak meg sem közelítette a konditermet, ergo semmi esélye egy agyon gyúrt focistával szemben. Őszintén meghatott az, amit értem készült tenni vállalva ezzel a durva verés kockázatát is. A szívem kiugrással fenyegetőzött, a hányinger kerülgetett, és minden idegszálam megfeszült a rám törő rettegéstől, hogy milyen csúnyán végződhet a szóváltásuk. – Nem tetszik valami? – egy igazi harcos kisugárzása áramlott bele, és ez komolyan meglepett. A hős lovag, aki megmenti a bajba jutott hercegnőt?

- A pofád az, ami irritál lúzer! – ökölbe szorult a keze, és mindössze másodpercek választották el attól, hogy megüsse.

- Hagyd a fenébe Danny, nem ér annyit az egész! – kelt hirtelen a védelmemre Christopher is a haverja mellé lépve. – Cherry tovább lépett, szóval kövesd a példáját! – megfogta a vállát, hogy lenyugtassa.

- Ha csak egy ujjal is hozzá vagy a barátnőmhöz érsz, én megesküszöm az élő Istenre, hogy nagyon megbánod Daniel! – Bree Anneben is feltámadt a harcias latin-amerikai vér, amit a mamájának köszönhet.

- Gyere haver, szívunk némi friss levegőt! – ragadta meg erősebben Christopher.

- Rendben – elernyedtek az izmai, és nem értettem miért egyezett bele ilyen könnyen. Egyszerűen nem vall rá, hogy bármit is feladjon. Emlékszem a tavalyi szezonban lesérült a válla, de ő akkor is rendszeresen látogatta az edzéseket, és győzelemre vitte a csapatot a következő meccses. Nem, Daniel Bright soha nem hátrál meg, nem olyan típus.

- Tűnjetek el! – fordult vissza Christopher útban a kijárat felé. – Bocs, baby! – nézett sajnálkozva Bree Annere. Szerintem titkon jobban örült, hogy a barátjával folytathatja az alkoholozilást, mint a nyálas romantikázást a csajával, de ez persze nem az én dolgom.  

Beszálltunk a kék dzsipjébe, és alig fél óra múlva már a szobájában ültünk az ágyán tisztes távolságban egymástól. A háttérben csöndes zene szólt a hangszórókból. Kínos csend lengett körbe minket, és próbáltuk megtalálni a megfelelő szavakat. A hajtincseim birizgáltam miközben minden hova néztem csak rá nem, és ő is hasonlóan hozzám kerülte a tekintetemet. A bűntudat ismét elkapott, mert nem említettem neki korábban a „kis” problémámat, és a félelmeim ismét visszatértek.

- Mióta tudod? – törte meg váratlanul a némaságát.

- Öt hónapja – fújtam ki a levegőt. – Öt kurva hosszú hónapja.

- Mi a jó büdös francért nem szóltál hamarabb róla? – szuper a második ember ma, akit sikerült felhúznom. Felpattant és mérgesen, vádlón nézett rám. Alig emelte fel a hangját ám mégis összerezzentem tőle.

- Ne kiabálj velem, légy szíves! – emeltem fel a fejem.

- Sajnálom, ne haragudj! – az ágy helyett a székét választotta. – Szóval?

- Lucas kísért el a klinikára – felhúztam a lábam, és a lehető legkisebb pozícióba kuporodtam. A szoknyám szélével játszadoztam idegességemben. – Rám nyitott, mikor a tesztet csináltam, és nem bírtam letagadni előtte – gyorsan megmagyaráztam, mielőtt ebbe is bele kötne, hogy miért nem hívtam el magammal. – Dr. Logan megerősített a korábbi gyanúmban, majd elkezdte felsorolni a kilátásaimat: abortusz, örökbeadás vagy tinédzser terhesség. Rengeteget gondolkoztam rajta hidd el nekem, de egyszerűen nem bírtam… - hatalmasat nyeltem.   

- Cherry szerinted tényleg képesek leszünk felnevelni egy gyereket? – bele néztem az aranybarna szemekbe, amik csalódottságot tükröztek vissza.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet. – de szeretném megpróbálni.

- Nekem még időre van szükségem, hogy feldolgozzam és remélem nem haragszol meg, ha most elküldelek – felállt.

- Nem, dehogy – a gyomrom görcsbe rándult. Felkeltem én is és elindultam az ajtó felé. – Szia, Stiles.

- Szia Cherry! Vigyázz magadra! – nem kísért ki, nem kaptam búcsú puszit, sem kedves jól megszokott poénokat a rovásomra, nem kaptam semmit. Egyszerűen csak elküldött és én ismét egyedül maradtam, mint az ujjam.