3. rész

- Mi a baj?- a tekintetéből az őszinte aggódás sugárzott.

- Gyere – megfogtam a kezét, és kivezettem a teremből. Komolyan irigyeltem a bent lévőket, hogy önfeledten képesek bulizni, míg nekem életbe vágó döntéseket kellett meghoznom. Úgy éreztem a tinédzser korom rohamtempóban a végéhez közeledik, és csak egy hajszál választ el a felnőtté válástól. Hogy is szokták mondani? Ha már gyereked van, te már nem lehetsz többé az. Na, igen és, mint tudjuk minden tettünk következményekkel jár…

A kertész klubnak köszönhetően az iskola udvara pompásan zöldell, a nyár közeledtével pedig még színpompásabb virágokban gyönyörködhettünk. A mostani ideg állapotomban azonban nem igazán értékeltem az angyalkás szökőkutat, sem a rózsa lugast, és a picsába kívántam az egészet. Jelenleg egyetlen dologra vágytam nagyon, hogy Stiles ne taszítson el magától, mert abba bele pusztulnék.

- Azt hiszem jobb, ha leülsz – megálltam a legtávolabbi padnál (reméltem itt nem hallhatnak meg minket).

- Kezdesz megijeszteni… - láttam a rettegést azokban a szép arany barna szemekben. Leküzdöttem a feltörekvő légszomjamat, mert semmi szükség rá, hogy észrevegye, mennyire ki vagyok borulva. Elárulni az öt hónapja gondosan őrzött titkomat nehezebb, mint azt elsőre hittem.

- Dylan… - a ritka alkalmak egyike, mikor így szólítom. – én… - kifújtam az összes bent rekedt levegőt a tüdőmből. –babát várok, és a mozgás, amit éreztél az ő volt. Kb. két hete rúgott először, és borzasztóan megörültem, mert ez az egyik jele, hogy a dolgok rendben zajlanak ott bent – na, ebben nagyon hasonlítunk, mert mikor zavarban vagyunk, elkezdünk hadarni, és összehordunk egy csomó baromságot. – Dr. Logan szerint egészséges, és képzeld alig pár napja mondta meg, hogy kislány, de…

- Ácsi, ácsi – emelte fel a kezét. – tekerjünk kicsit vissza a történetben. Mi lenne, ha pár hónapot visszaugranánk? – már nem bírt nyugton maradni, és felpattant. Nem meséltem róla, de nem csak én szenvedek a problémáimtól. Stiles mamája tíz éves korában meghalt, és nem sokkal utána pánik betegséget diagnosztizáltak nála, ami a stresszes helyzetekben néha felbukkan. Tizenhat évesek voltunk, mikor először megtapasztalhattam milyen is egy ilyen roham, és rettegtem tőle, hogy ismét rá törhet.

- Emlékszel a téli szünetre, mikor karácsony után nem sokkal átmentem hozzád? – megvakartam a tarkómat. – Hát… - megköszörültem a torkomat, és hirtelen elég nevetségesnek tűnt a szituáció, mert olyan felelőtlenül viselkedtünk. Persze utólag könnyű okosnak lenni (mint mindig)!

- Az enyém??? – kikerekedett a szeme, és azt hittem ott mentem szívrohamot kap annyira elsápadt. – Cherry ugye csak viccelsz velem? – kétségbeesetten nézett rám. Rádöbbentem, hogy igazából nem csak a saját életemet csesztem el, hanem az övét is, ami eddig meg sem fordult a fejemben. Miattam nem végezheti el az egyetemet és pluszba még egy gyereket is a nyakába varrtam (mert annyira ismerem, hogy tudjam soha nem fog elhagyni). A szívem szakadt meg, mert nincsenek olyan szavak, amivel ki lehetne fejezni, milyen szörnyen önző vagyok, és csakis a saját érdekeimre koncentráltam. Először éreztem valóban tehernek a lányomat, és ez pluszba tetézte a dolgokat. Az egész eddig szépen felépített világom romjaira hullott, és talán most fogtam fel a döntésem igazi súlyát.

- Sajnálom – térdre rogytam. A könnyeim képtelen voltam tovább visszatartani, és sírva fakadtam. A levegő szomjas kortyokban tört fel a tüdőmből, és tudtam ezzel még jobban megrémítem, de egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon. Túl régóta titkolóztam már mások előtt, és hiába esett le a kő egy része a mellkasomról a megkönnyebbüléstől még nagyon messze jártam. – az egész az én hibám.

- Semmi baj – leguggolt mellém, és átkarolta a vállamat. –minden rendben lesz, megígérem – valószínűleg hatalmas koncentrációra van szüksége, hogy ne pánikoljon be, és erősnek látszódjon. Óriási piros pontot kapott tőlem a kitartásáért.

- Bocsáss meg, kérlek! – zokogtam, és a lehető legszorosabban fontam köré a karjaimat. – Bocsáss meg… - a szavak hatalmas nehézség árán törtek fel a torkomból.

- Nem haragszom rád – a higgadtság minta szobrává vált. – Most pedig ülj fel lassan, és próbálj meg mély levegőket venni, mert nem szeretnélek kórházba vinni, ha még jobban befulladsz – óvatosan eltolt magától, de én erősen kapaszkodtam az ingébe. – Ne csináld légy szíves, mert engem is csak egy hajszál választ el egy rohamtól, és legalább egyikünknek nyugodtnak kell maradnia! – könyörgőre fogta a hangját. Éreztem, hogy az ő mellkasa is gyorsan süllyed és emelkedik, szóval nem hazudott nekem. – Cherry, légy szíves! – ismételte meg enyhén megremegve. Elengedtem, és igyekeztem azt csinálni, amit mondott.

- Nem megy! – ráztam meg a fejemet.

- Hol van az inhalálód?

- A táskámban - fojtogató köhögés tört rám durva sípolás kíséretében.

- Tessék – odaadta (nem szarakodott a turkálással, hanem a fűbe borította a tartalmát). – Fújj be annyiszor, ahányszor csak úgy érzed, hogy szükséges.

Kétszer használtam a sprayt, mire sikerült újra normalizálnom a légzésemet, és visszazökkentem a valóságba is. A karjaiba omlottam, és megcsókoltam. Nem kellett mondania, de tudtam, hogy vigyázni fog rám, és nem engedi, hogy bántódásom essen.

- Én is szeretlek – szólaltam meg ismét. Elmosolyodott, és ettől egy picit enyhült a szorítás a szívemen.

- Van kedved visszamenni? – felállt, és felsegített. Meglepett a váratlan témaváltás, de időnk még akad bőven megbeszélni, mi legyen velünk.

-  Megkérhetlek valamire? – néztem a szemeibe. Azt kívántam bárcsak ne kellene felnőnünk, és örökké megmaradhatnánk azoknak, akik most vagyunk.

- Persze – bólintott.

- Felejtsük el az egészet, és élvezzük ki az utolsó gondtalan esténket, mintha meg se történt volna – ha a baba nem zavar be most sokkal könnyebb lenne.

- Ha, ezt szeretnéd…

- Igen – bele karoltam.

Sikerült néhány órára teljesen feloldani a gátlásaimat, habár nem az alkoholnak köszönhettem. Valóban elég béna táncos, de nem érdekelt különösképpen, mert végre azzal lehettem, akivel mindig is akartam, és csak ez számított. A fotós csinált rólunk képet, így majd mutogathatom az unokáimnak a hintaszékemben a régi szép időkön merengve. Kezdtem bizakodva tekinteni a jövőre, mert ha a megérzéseim nem csalnak Stiles nem fog cserben hagyni, és ez bizakodással töltött el. Szóval lágyan andalogtunk vagy eszelősen roptuk a dj diktálta ütemre, sőt még Bree Anne is becsatlakozott a barátjával Christopherrel.  Igazából a barátnőm sosem értette minek szenvedek egy olyan seggfej mellett, mint Danny, de nem is kellett magyarázattal tartoznom neki, mivel sokszor az ő pasija sem különb az exemnél.

- Cherry! – a nevem hallatán megfordultam. Dannyvel néztem szembe. Iszonyú dühösnek és rettentő részegnek tűnt. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, és ösztönösen elengedtem Stilest. – A lúzer miatt dobtál? - a tömény pia szag megcsapta az orromat, miközben hozzám beszélt. Jézusom mennyit ihatott és mi a francot ettem ebben a pasiban egyáltalán? – Ugye csak viccelsz velem?

- Húzz el, Danny! – újra megfogtam Stiles kezét.

- Válaszolj a kérdésemre! Miatta hagytál el? – már üvöltött, és sikerült az egész terem figyelmét magunkra irányítania. Remek!

- Igen miattam hagyott el – legnagyobb megdöbbenésemre megelőztek. Leesett állal bámultam Stilesra. Kb. 40 kilóval nyom kevesebbet nála, szerintem életében még csak meg sem közelítette a konditermet, ergo semmi esélye egy agyon gyúrt focistával szemben. Őszintén meghatott az, amit értem készült tenni vállalva ezzel a durva verés kockázatát is. A szívem kiugrással fenyegetőzött, a hányinger kerülgetett, és minden idegszálam megfeszült a rám törő rettegéstől, hogy milyen csúnyán végződhet a szóváltásuk. – Nem tetszik valami? – egy igazi harcos kisugárzása áramlott bele, és ez komolyan meglepett. A hős lovag, aki megmenti a bajba jutott hercegnőt?

- A pofád az, ami irritál lúzer! – ökölbe szorult a keze, és mindössze másodpercek választották el attól, hogy megüsse.

- Hagyd a fenébe Danny, nem ér annyit az egész! – kelt hirtelen a védelmemre Christopher is a haverja mellé lépve. – Cherry tovább lépett, szóval kövesd a példáját! – megfogta a vállát, hogy lenyugtassa.

- Ha csak egy ujjal is hozzá vagy a barátnőmhöz érsz, én megesküszöm az élő Istenre, hogy nagyon megbánod Daniel! – Bree Anneben is feltámadt a harcias latin-amerikai vér, amit a mamájának köszönhet.

- Gyere haver, szívunk némi friss levegőt! – ragadta meg erősebben Christopher.

- Rendben – elernyedtek az izmai, és nem értettem miért egyezett bele ilyen könnyen. Egyszerűen nem vall rá, hogy bármit is feladjon. Emlékszem a tavalyi szezonban lesérült a válla, de ő akkor is rendszeresen látogatta az edzéseket, és győzelemre vitte a csapatot a következő meccses. Nem, Daniel Bright soha nem hátrál meg, nem olyan típus.

- Tűnjetek el! – fordult vissza Christopher útban a kijárat felé. – Bocs, baby! – nézett sajnálkozva Bree Annere. Szerintem titkon jobban örült, hogy a barátjával folytathatja az alkoholozilást, mint a nyálas romantikázást a csajával, de ez persze nem az én dolgom.  

Beszálltunk a kék dzsipjébe, és alig fél óra múlva már a szobájában ültünk az ágyán tisztes távolságban egymástól. A háttérben csöndes zene szólt a hangszórókból. Kínos csend lengett körbe minket, és próbáltuk megtalálni a megfelelő szavakat. A hajtincseim birizgáltam miközben minden hova néztem csak rá nem, és ő is hasonlóan hozzám kerülte a tekintetemet. A bűntudat ismét elkapott, mert nem említettem neki korábban a „kis” problémámat, és a félelmeim ismét visszatértek.

- Mióta tudod? – törte meg váratlanul a némaságát.

- Öt hónapja – fújtam ki a levegőt. – Öt kurva hosszú hónapja.

- Mi a jó büdös francért nem szóltál hamarabb róla? – szuper a második ember ma, akit sikerült felhúznom. Felpattant és mérgesen, vádlón nézett rám. Alig emelte fel a hangját ám mégis összerezzentem tőle.

- Ne kiabálj velem, légy szíves! – emeltem fel a fejem.

- Sajnálom, ne haragudj! – az ágy helyett a székét választotta. – Szóval?

- Lucas kísért el a klinikára – felhúztam a lábam, és a lehető legkisebb pozícióba kuporodtam. A szoknyám szélével játszadoztam idegességemben. – Rám nyitott, mikor a tesztet csináltam, és nem bírtam letagadni előtte – gyorsan megmagyaráztam, mielőtt ebbe is bele kötne, hogy miért nem hívtam el magammal. – Dr. Logan megerősített a korábbi gyanúmban, majd elkezdte felsorolni a kilátásaimat: abortusz, örökbeadás vagy tinédzser terhesség. Rengeteget gondolkoztam rajta hidd el nekem, de egyszerűen nem bírtam… - hatalmasat nyeltem.   

- Cherry szerinted tényleg képesek leszünk felnevelni egy gyereket? – bele néztem az aranybarna szemekbe, amik csalódottságot tükröztek vissza.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet. – de szeretném megpróbálni.

- Nekem még időre van szükségem, hogy feldolgozzam és remélem nem haragszol meg, ha most elküldelek – felállt.

- Nem, dehogy – a gyomrom görcsbe rándult. Felkeltem én is és elindultam az ajtó felé. – Szia, Stiles.

- Szia Cherry! Vigyázz magadra! – nem kísért ki, nem kaptam búcsú puszit, sem kedves jól megszokott poénokat a rovásomra, nem kaptam semmit. Egyszerűen csak elküldött és én ismét egyedül maradtam, mint az ujjam.