5.rész

Vakító fehérség vett körül, és egy pillanatra azt hittem, hogy a mennyországba kerültem, de a kórházi szoba tévesztett meg. Azt a ronda pöttyös hálóinget adták rám, ami senkinek sem áll jól. Az orromba oxigén csövet dugtak, és szívmonitor pityegett idegesítően a balomon. Úgy fest mégsem sikerült kinyírnom magamat, amit egy picit bántam, mert akkor minden megoldódott volna.

 Stiles aludt mellettem egy olcsó magazinnal az ölében félre billentett fejjel. Nyúzottnak tűnt, mint aki átvirrasztotta az egész éjszakát.  A világ semmi kedvéért nem ébreszteném fel, mert olyan édesen, békésen alszik. Az én hős lovagom csendesen visszavonult a csatától.

- Soha többet ne merj, így rám ijeszteni! – azt hiszem mégsem nyomta el az álom, mert váratlanul kipattantak a gyönyörű aranybarna szemei. Összerezzentem.

- Jó, majd igyekszem – elmosolyodtam.

- Ez nem vicc! – feljebb ült, és kihúzta magát. Dühös volt rám, ehhez kétség sem fért. – Kis híján karambolt okoztam idefelé jövet annyira bepánikoltam miattad. Nem csak a saját életed kockáztattad, hanem az enyémet és a babáét is – nem ordibált velem, de nem sok választotta el tőle.
 – Sajnálom – nyögtem ki. – nagyon kiborultam – ittam egy korty hideg vizet a kikészített műanyag pohárból.

- Mi történt? – fújta ki a levegőt. Röviden és tömören összefoglaltam.

- Apa azt mondta nem lát szívesen a házában, ha nem adom örökbe a lányunkat – a keményen kifehérített takaró sarkát morzsolgattam, hogy valamivel lefoglaljam a kezeimet.

- És most mihez kezdesz? Úgy értem mihez kezdünk?

- Gondoltam csövezhetnék nálatok pár napig, amíg meg nem oldódik a helyzet – rá se mertem nézni annyira szégyelltem magamat.

- Rendben – nem fejtette ki bővebben, és én ismét nagyon rosszul jöttem ki az egészből. Mindent elvesztettem…

Még aznap délután kiengedtek a kórházból. A doki szerint szerencsém volt, hogy nem esett baja a babának az oxigén hiányos állapot miatt, és megígértette velem, hogy ezen túl nagyon oda figyelek magamra. Kaptam új, erősebb asztma gyógyszereket, hogy ne fordulhasson újra elő ilyen durva roham (amik sajnos a lelkemet nem kúrálhatják ki), és az utamra engedtek a saját felelősségemre.  Kezdtem megutálni a bennem növekvő kis jövevényt, mert ő okozta az összes galibát.

Megvártam, hogy a szüleim elmenjenek otthonról, majd átsettenkedtem, hogy összeszedjem a cuccaimat. Öt hatalmas bőröndöt és néhány dobozt töltöttem meg, majd szép óvatosan elkezdtem lehordani, mikor az éppen távozó bátyámba botlottam. Hosszú másodpercekig csak bámultuk egymást, mert egyszerűen nem tudtunk ennyi idő után mit mondani a másiknak.

- Szeretnéd, hogy segítsek? – bökte ki végül nagy nehezen.

- Miben, Lucas? – leraktam a kezemben levő dobozt és összefontam a karomat a mellem alatt.

- Cipekedni – mást vártam.

- Nekem mindegy – vontam meg a vállam, majd elrugaszkodtam a faltól és folytattam a munkát.

Jó fél órába is bele telt mire végeztünk és mindent bepakoltunk a kocsimba.

- Cherry, várj! – szólt utánam.

- Tessék – fordultam hátra. Mindössze tíz hónap különbség van közöttünk, mégis egyszerre hasonlítunk és különbözünk a vérrokonság ellenére.

- Beszélgethetnénk – ha ideges mindig bele túr a kissé kusza tincseibe, mint most is.

- Arról, hogy bunkó voltál vagy, hogy sajnálod? – azért ennyire már ismerem, hogy tudjam, mi járhat a fejében.

- Mindkettőről – a drága sportcipője orrával a port verte fel a kocsi felhajtónkon.

- Szerinted is örökbe kellene adnom? – fújtam ki a levegőt. Nem lehetünk örökké haragban, hiszen a bátyám, és elméletben a testvérek számíthatnak egymásra még a rossz időkben is.

- Fogalmam sincs, mit kellene tenned – vonta meg a vállát. – de egy biztos – közelebb lépett. – Anyáékkal ellentétben én, nem utasítalak vissza, ha segítségre lesz szükséged a jövőben – a zsebébe nyúlt és elővette a fekete bőrtárcáját. – Kérlek, fogadd el, ez az összes spórolt pénzem – kisebb köteget nyújtott felém. Gus autóműhelyében dolgozik valószínűleg innen a megtakarítás.

- Nem vehetem el, mert keményen melóztál érte – zavarba hozott a nagylelkűségével.

- Jelenleg neked és a babának jobban kell, mint nekem – a kezembe nyomta. – Amúgy meg csak elherdálnám vagy elinnám – mosolygott, és ettől a gesztustól azonnal megrepedt a kemény burok a szívemen.

- Szeretlek – pipiskedve átöleltem és puszit adtam az Old Spicetól illatozó arcára.

- Én is téged – erősen megszorított. A csíkos pulcsimat könnycseppek itatták át, ami meglepett, hiszen ezelőtt soha nem láttam sírni. – és ne haragudj, mert seggfej voltam.

- Semmi baj – visszanyeltem a zokogást pedig már csiklandozta a torkomat. A kicsi rúgott egyet jelezve, hogy ő is örül az újra egyesülésnek. – Azt hiszem az unokahúgod üdvözölt – mosolyodtam el.

- Szabad? – bólintottam. Remegett a keze, mikor a hasamra tette. – Találtál már neki nevet? – ugyanazokba a kék szemekbe bámultam, mint a sajátom és ragyogást tükröztek vissza.

- Isobel – ő az első, akinek elárultam.

- Szia Isobel – leguggolt és a pocakomhoz beszélt. – itt Lucas bácsi. Milyen odabent?

- Hát sokat mozgolódik – én is odaraktam a kezemet. – szóval biztosan tetszik neki.

- Szerintem jó anya leszel – felállt és ismét a 185 centijével magasodott felém.

- Miből gondolod?

- Megérzés – megint a hajával játszadozott. A szemem sarkából apa Buickját szúrtam ki, és ő is észrevette. – Hívj, ha bármi van – ölelt meg újra.

- Rendben foglak – biccentettem és automatikusan megérintettem a mobilomat. – és ígérem, visszaadom a pénzt.

- Nem muszáj – megsimogatta a fejemet. – tekints ajándéknak.

- Kösz, Lucas – beszálltam az autómba, mert apa most parkolt be. – Szia – búcsúztam.

- Vigyázz magadra, és persze Isobelre is! – integetett.

- Te is – beindítottam a motort. 

Kifaroltam a bejáróról, és a visszapillantó tükörben még sokáig bámultam a házunkat meg a tékozló bátyámat. Nem bírtam tovább és utat engedtem a könnyeimnek.   Iszonyúan hiányzott, és örökre hálás leszek neki, mert akkor volt ott nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Remélem, a későbbieknek is számíthatok rá és persze, nem csak anyagi téren.

Stiles SMS-e után („El kell valamit intéznem. Sietek haza.”) az üres házba érkeztem. Pici bűntudatot éreztem, mert az apja engedélye nélkül pofátlankodtam be hozzájuk, de majd kiengesztelem valahogy. Úgy döntöttem nem szarakszom a kipakolással, hanem helyette azt csinálom, amihez értek, a főzéshez (anya szerint egy jó háziasszonynak kötelessége finom ételt tenni a családja asztalára, így hosszú órákat töltöttem a fortélyok ellesésével). Maradtam az alapoknál, a hozzávalók hiánya nélkül, pedig spagettit készítettem. Kifőztem a tésztát, megcsináltam a húst, sajtot reszeltem és beízesítettem a szószt. Tökéletesen időzítettem, mert ugyanabban a másodpercben léptek be az ajtón. Hatalmas mosollyal vittem ki a remekművet a megterített asztalhoz.

- Főtt kaja? – rökönyödött meg az apja. – Anyád halála óta nem ettem ilyet – na, igen a konzerv és a mirelit mindig nyerő az ő esetükben. – Bolond vagy fiam, ha nem veszed azonnal feleségül, ezt a lányt! – vállba bokszolta. 

- Igen, ez már az én fejemben is megfordult – rám mosolygott, és a szívem azonnal lángba borult. Talán sikerült megtörnöm a jeget vagy csak egy színjátékot ad elő (habár az utóbbi nem igazán vall rá)?

- Robert, ugye nem baj, ha itt maradok egy ideig? – huzakodtam elő a problémámmal a vacsora után.

- Engem nem zavarsz – vonta meg a vállát. – Összevesztél a szüleiddel? – a zsaru ösztön szimatot fogott.

- Igen – összeszedtem az edényeket.

- Nem bántottak, igaz?

- Csak lelkileg – megtorpantam egy pillanatra.

- A szavak sokszor sokkal jobban fájnak, mint a tettek – micsoda igazság!

- Pontosan – bólintottam.

Stiles az apjával beszélgetett, míg én elmosogattam és a szavain töprengtem. Teljesen elmerültem a gondolataimban, és ezért lepett meg a mögém lépő srác.

- Van egy kis jégkrém a szobámban, szóval hozd fel, ha gondolod – a pultnak támaszkodott.

- Kösz – értékeltem a gesztust.

- A csajoknak ez valamiféle gyógyír, nem? 

- Ja, olyasmi – csak a cukor miatt, ami fura, megnyugtató hatással van ránk, bár egy orgazmussal nem ér fel, ahogy azt néhányan állítják.

Kis idő múlva már az ágyán ücsörögtünk, és én már legalább a fagyi felét elnyalakodtam, míg ő csak bámult, ami idegesített.

- Szóval már nem haragszol rám? – szólaltam meg elsőként. Összébb kucorodtam a takaró alatt.

- Korábban már mondtam, hogy képtelen vagyok rád haragudni, de látom nem hitted el – picit csalódottnak tűnt.

- Azok után, amit tettem nehezen… - elcsuklott a hangom.

- Nem csináltál semmi rosszat, ha erre célzol – kifújta a levegőt. – és az egyetlen, ami miatt képes is lennék az-az, hogy nem beszéltél róla korábban. Azt hiszem jogom lett volna tudni róla, nem?

- Hülye voltam – lehajtottam a fejemet. – és sajnálom.

- Igen, ezt elismerem, és megbocsájtok neked – megfogta a kezemet.

- Mi lesz most velünk? Mivel engesztelhetlek ki?– felbátorodva az előbbien közelebb csúsztam hozzá.

- Szeretném elölről kezdeni az egészet.

- Kifejtenéd? – ránéztem felemelve a szemöldökömet.

- Bepótolhatnánk mindent, ami kimaradt. A randikat, a lopott csókokat, a nyálas romantikát, a szenvedélyes perceket - teljesen felvidult az arca. – és a hasonlókat. 

- Rendben – végül is megilleti, hogy azt kívánjon, ami csak a kis szíve vágya, hiszen most nem alkudozhatok, nem vagyok olyan helyzetben. – Kérdezhetek valamit?

- Persze, bármit – elmosolyodott.

- Tényleg megkérnéd a kezemet? – ez, azóta motoszkált bennem.

- Természetesen – gyengéden ledöntött, és fölém hajolt. – de ezt is mondtam már párszor – megcsókolt, és én megint a mennyekbe repültem általa.