1. rész

Isabel története öt hónappal kezdődött egy hideg téli éjszakán.

 Nem létezik olyan, aki ne utálná az évi kötelező pofa vizitet a családi összeröffenéseken. Hál isten idén May néni meg a buggyant férje nem ért rá, így hamarabb elszabadulhattam. A barátnőim a városon kívül töltötték az ünnepeket, Danny a szüleivel Aspen hófödte csúcsait hódította meg, szóval maradt Stiles. Hol is vágjak bele a kapcsolatunk elemzésébe? Hm… az oviban Tessa Maxfield mindenkit terrorizált, és a megmentésemre siető hős lovag kimenekítette a Barbiemat a kezei közül, ami valljuk be, egy öt éves számára a világot jelenti. Ő a legrendesebb, a legaranyosabb, a legédesebb srác, akit valaha ismertem. Soha nem ítél el, mindig meghallgatja az aktuális hiszti rohamomat, megérti a problémáimat, és ha kell, kisírhatom magam a vállán. Igazából már az elejétől fogva erősen vonzódom hozzá, de a nyilvánosság előtt soha nem mertem felvállalni, plusz féltem kicsit attól, hogy elveszíthetem a lelki társamat, ha hivatalosan is együtt járnánk. Imádtam minden egyes porcikáját kezdve a cuki az arcán levő anyajegyektől egészen a lábujjáig, és soha a világ összes kincséért se engedném át másnak.

Ja, említettem már, hogy velünk szemben lakik az apukájával? Vicces igaz? Pedig ő tényleg az a tipikus, hollywoodi tini filmekből ismert „szomszéd srác”. Cuki, helyes és a hatalmas boci szemeitől azonnal képes vagyok elolvadni. Na, szóval dideregve álltam az ajtójuk előtt, és hosszasan csengettem, ami annyit tett, hogy A; Robert elaludt a kanapén a tévé mellett, B; Stiles megint a haverjaival kockul valami idióta játék szerveren. Kerek öt perc telt el, és konkrétan lefagyott az összes kiálló testrészem, mire bejutottam a házba. Iszonyúan leszidtam a gyereket, mert megint WOW-ozott (World of Warcraft), és miatta lettem élő hóember. Meleg forró csokival, vastag takaróval, és a saját test hőjével kárpótolt.  Nos, azt hiszem nem nehéz kitalálni mi jött azután, hogy egy szál fehérneműben feküdtem mellette. Csók - csókot követett, majd felelőtlen tinikként nem védekeztünk, és az eredményét most a szívem alatt hordom. Igen hülyék voltunk, és igen kellett volna gondolnunk a végkifejlettre, de a pillanat hevében csak egymásban merültünk el, nem törődtünk ilyen „apróságokkal”. Ha visszamehetnék arra a napra, csúnyán leszidnám magamat a felelőtlenségünkért, de sajnos a múlt megváltozhatatlan, és idővel számolnunk kell a következményekkel.

Két hét múlva vettem észre, hogy az esedékes havi vendégem nem érkezett meg, amit eleinte az idességre, és sok másra szándékoztam terelni, de a harmadik héten már erősen gyanakodtam. Napszemüvegben, kapucniban, ócska melegítőben vettem meg az első terhességi tesztet, abban a patikában ahol anyám legjobb barátnője dolgozik. Életem legkeményebb két perce volt, mikor a csík elszíneződésére vártam a fürdőkád szélén remegve. „Ha két vonal jön a baba, ha nem boldog a mama.” – még egy ilyen idióta reklám szlogent! Az eredmény láttán rögtön kidobtam a taccsot, és hosszú idő óta először megint elkapott egy heves asztma roham. Lucas kopogására, és üvöltözésére sem válaszoltam, aki valószínűleg a hólyagja miatt lett fültanúja az eseményeknek. Végül hatalmas robaj kíséretében rám törte az ajtót (később nehezen magyarázta ki apának, és ha jól emlékszem azt hazudta a zsanérokra már régóta alapos csere szorult). Magzat pózba kuporodva talált meg a földön levegőért kapkodva. Legnagyobb pechemre azonnal megtalálta a tesztet, és átlátott a helyzeten. Nem szólt semmit csak átölelt és kedves szavakat suttogott a fülembe pont, mint gyerekkoromban, mikor sírva jöttem haza, ha megbántottak valamivel. Tudta mit kell tennie, mert nem volt számára ismeretlen a szituáció, és erős báty révén türelmesen fogta a kezemet, míg újra normalizálódott a légzésem. Egyben áldottam, és szidtam, mikor rám talált, de hát ő mégiscsak a testvérem, így előbb vagy utóbb joga van tudnia a dolgokról.

Másnap hosszas tépelődés valamint néhány tövig rágott körmöt követően elsétáltam a Tini Segély Lelki Központba a város szélén. Lucast sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön velem, habár a hegyi beszéde nélkül is elég szarul éreztem magamat. Idegesen, görcsösen szorítottam a kezét, és vártam, hogy végre a lila hajú liba a nevemen szólítson. Lucas megkérdezte szeretném-e, hogy bekísérjen, de azt válaszoltam nem, egyedül kell végig csinálnom. Dr. Logan nagyon rendes volt, és mindent elmagyarázott nekem a tinédzser terhesség súlyáról, következményeiről valamint adott egy örökbefogadásról szóló szórólapot, és az utamra engedett. Lucasszal akkor utoljára beszéltünk a lányomról, mikor közöltem vele nem fogom elvetetni. Iszonyúan megharagudott rám, és közölte mennyire felelőtlen döntés a részemről, plusz anyuékat teljesen összetöri majd a hír.  Tettem rá nagy ívben mit gondol az egészről, mert ő sem különb nálam, csak velem ellentétben ő már totálisan elkúrta az életét. Azon a napon azt hiszem örökre elveszítettem a bátyámat.

Titkokkal terhelt, kemény hónapok következtek. Senki nem tudott a szívem alatt növekvő kis babáról, még Stiles sem (a szüleimnek meg pláne nem említettem).  A kiújuló asztmámra hivatkozva kiléptem a hajrá lányok közül, pedig igazából rettegtem az esetleges lebukás veszélytől. A kelleténél sokkal jobban elhidegültem Dannytől, és odáig fajultak a dolgok, hogy már a puszta jelenlététől is rosszul lettem. Nem mondtuk ki nyíltan a szakítás tényét, de hosszú ideje ott lógott a levegőben, habár egy párként kezelt minket mi a fantáziájukra bíztuk a dolgokat. Nem szedtem sokat magamra én mégis bő felsőkbe bújtam. Szerencsémre a reggeli rosszul létek elég ritkán jelentkeztek, de ha mégis arra fogtam, hogy izgulok a felvételi miatt, és sok stressz ér a közelgő vizsgák miatt. A legjobb barátnőm Bree Anne sokszor utalt arra, hogy valami nagyon nincs renden velem, de csak legyintettem rá, és gyorsan másra tereltem a témát. Stileshoz sokkal többet jártam át, mint korábban és számtalanszor sírva fakadtam mindenféle ok nélkül, de neki is hazudtam, mint mindenki másnak.

Április közepe és a május sokkal több gondot hozott az előzőeknél. Éjt nappallá tévé tanultam a vizsgákra, és hosszú órákat töltöttem a könyvtárban rongyosra ülve a valagam a kemény faszékeken. A maradék időmet a diák önkormányzat foglalta le a szalagavató bál szervezése miatt. Stiles állandóan csesztetett a tesztkérdések miatt, és képes volt hajnali fél háromkor felhívni, hogy mikor tört ki a második világháború?  („ki nem szarja le hagyj aludni, te zsarnok”- mindig ezt válaszoltam, holott tudtam csak nekem akar segíteni). Három egyetemre adtam be a jelentkezésem a new york-i Julliardra, a new orleans-i Loyolára és a Dartmouthra az Északi Parton. Előre elterveztem a következő évemet, csak arról nem volt fogalmam Isobelnek hol jut hely benne, ami nagyon aggasztott, hisz mindent meg szeretnék adni neki.

Büszkén kijelenthetem extrém magas pontszámokkal tettem le a vizsgákat pár nappal a bál előtt. A szüleim elvittek a legdrágább étterembe megünnepelni a teljesítményemet. Normál körülmények között önfeledten kacagtam volna Lucas viccein, anya undorán a salátáktól, és apa folytonos morgolódásán a munkatársai miatt, akiket nem mellesleg imád, de most a szülés közeledtével egyre inkább feszültté váltam. Egyetlen vigaszom talán csak annyi maradt, hogy sikerült bejutnom a Loyola művészeti szakára (Stiles ugyanitt az orvosit jelölte meg, és ő is felvételt nyert). Ha a lányom nem lenne, most bőszen keresgélném az albérleteket, tervezgetném az órarendemet, és izgulnék a költözés miatt, de ez már nem ilyen egyszerű. Gondolnom kell arra honnan teremtem elő a pénzt a kajára, a pelenkára, a babaruhákra meg mindenre, amire egy újszülöttnek csak szüksége lehet. Természetesen felmerül az a probléma is, hogy a tanulás mellett, mikor jut rá időm, és ki gondoskodik majd róla, ha nem érek rá. Számtalan ötlet átvillant a fejemen, de újra meg újra zsákutcába kerültem, és úgy éreztem nem találom a kiutat. Néha eszembe jut az örökbe adás is, hiszen biztosíthatnák számára a kiegyensúlyozott családi életet meg az anyagi hátteret, amit én nem tudok megadni a lányomnak. Persze mindig elvetem, mert nem bírnám elviselni, hogy el kell veszítenem, és idegenek neveljék fel.