11. rész

A verőfényes napsütés szinte kiégette a retinámat, mikor kinyitottam a szemem. Kórházban vagyok, ez elsőre tudatosult bennem. Gépek pityegtek mellettem, ami nem jó jel. A jobb karom könyékig gipszben, az orromban a gyűlölt cső, a balomba infúzió csöpögött. Szerettem volna azt hinni, hogy álmodtam az egészet, de csalódnom kellett. Lerántottam a takarót, és megnyugvással töltött el, hogy Isobel nem mozdult a helyéről (hülyén fejeztem ki magam, bocsi! Hova is mehetne egy magzat? No, komment! Úgy értem, örültem, hogy nem vetéltem el.) Remélem, minden rendben van vele… Stiles, édesem. Oh, istenem!

- Szép jó reggelt Miss. Heart! – az elmélkedésemből Dr. Szexi szakított ki. Magas izmos test, közel két méteres magasság, olimposzi istenekhez hasonló szépség, göndör sötétbarna vállig érő tincsek. Komolyan elismerésem a mamájának meg a papájának, mivel igazán nagyszerűn sikerült. Jó, jó azért én is lányból vagyok, hiába vagyok kapcsolatban. Kérlek, ne kövezetek meg a csapodárságomért! – Dr. Meyer vagyok, én voltam az egyik kezelő orvosa a múlt éjjel, mikor beszállították hozzánk.

- Stiles? Vele mi a helyzet? Ugye semmi komoly, és felépül idővel? És a kisbabám?– hadarva tettem fel a kérdéseimet. Jelenleg a saját állapotom nem az első helyet foglalta el a fontossági listán.

- Lassítson hölgyem! – elmosolyodott. – Haladjunk szép sorjában! – bólintottam a bele egyezésem jeleként. – Először is, hogy érzi magát?

- Nincs különösebb panaszom attól eltekintve, hogy a tüdőm vacakol egy kicsit – vontam meg a vállam.

- Rendben, akkor nézzük is meg – közelebb jött, és levette a nyakából a sztetoszkópot. Kissé szégyenlősen fogtam össze a hálóinget. – Sóhajtson nagyokat! – az érintésétől libabőrös lettem. – Köszönöm – visszaigazítottam a ruhát. – Még mindig hallok némi zörejt, de ez teljesen normális egy komolyabb rohamot követően. Az asztma és a terhesség miatt is különösképpen vigyáznia kell magára. Szerencsére még időben érkezett, így némi méhlazító segítségével meg tudtuk állítani az összehúzódásokat. A baba a trauma ellenére is teljesen egészséges, és ha nem jön közbe újabb komplikáció nem lesz semmi gond. Szigorú ágy nyugalmat írok elő a hátra levő hónapokra, és szeretném, ha nem venné fél vállról, mivel mindketten veszélynek vannak kitéve a későbbiekben– hatalmas kő hullott le a mellkasomról. – Emellett a csuklója eltört, ami öt hét gipsz viseléssel jár. A barátját pedig meglátogathatja, ha szeretné. Sajnos bővebb információval nem számolhatok, mivel nem én vagyok a kezelő orvosa.

- Köszönöm – biccentettem.

- Továbbá van egy látogatója – vajon ki lehet az? – behívjam?

- Igen, kérem.

- Ha jól érzi magát, akkor pár nap megfigyelés után kiengedhetjük, de tartania kell magát ahhoz, amit mondtam. Szigorú ágy nyugalom! – nyomatékosította az utasítást.

- Ígérem, betartom! – vagyis próbálom.

- Még ma visszanézek ellenőrzésre! – összecsukta a sárga mappát.

- Köszönöm.

Robert váltotta fel, aki azonnal a nyakamba borult. Meglepődtem a szeretet hullámától, de rettentő jól esett. Azt mondta Stiles jobban van az egyik bordája megsértette a tüdejét, de műtéttel már korrigálták és rögzítették. Fel fog épülni, aminek iszonyúan örültem.

- Elmesélnéd te is, mi történt pontosan, mert a fiam verzióját már hallottam – ledaráltam az egészet, és így sokkal hihetetlenebbnek tűnt, hogy valóban túléltük. – A kollégák már dolgoznak a bányatónál, hogy felhúzzák a dzsipet. Amennyiben kiderül, hogy elvágták a féket bűncselekménnyel állunk szemben – rögtön előtört a zsaru énje. Bőszen jegyzetelt a fehér noteszébe. – Bizonyíték hiányában egyelőre még nem indítunk nyomozást, de ha találunk, később még lesznek kérdéseim.

- Ha szépen meg kérlek, elkísérnél hozzá? – totálisan figyelmen kívül hagytam az előbbi felvetését. Per pillanat nem érdekelt különösképpen, mégis félő bele gondolni abba, hogy esetleg valaki ártani akarna nekünk. Erre az eshetőségre egyetlen tippem van, de ezzel még nem tervezek bővebben foglalkozni.

- Nem pihennél még egy kicsit? Még csak most ébredtél fel és a doki szerint arra van most a legnagyobb szükséged – aggódott értem, amitől ismét ellágyult a szívem.

- Látnom kell, hát nem érted? – fakadtam ki a kelleténél kicsit durvábban. – Ne haragudj! – vontam vissza azonnal, mert nem érdemelte ki ezt a hangsúlyt.

- Ne kiabálj, a végén még felvered az egész kórházat! – mosolygott az ajtónak támaszkodva. (Említettem már néhányszor mennyire jó az ehhez hasonló felbukkanásokban.) Fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, a haja kócosan hullott a homlokába. Az infúziós állvány és az egyen hálóruha alól kikandikáló kötés még inkább rontott a látszaton. Azt hiszem ebben a pillanatban újra bele szerettem, és ostoroztam önmagam, mert éveken keresztül mellőztem azt a boldogságot, amiben részünk lehetett volna.

- Édesem… - ennyit bírtam kinyögni csupán. A könnyeim végig folytak az arcomon, és hihetetlenül örültem a viszontlátásnak.

- Magatokra hagylak titeket – kelt fel Robert. – Később még visszanézek.

- Kösz apa – megszorította a fia vállát, mikor elhaladt mellette. – Most már minden rendben.

Mellém bújt az ágyba, én meg bele fúrtam az arcom a mellkasába. A hajamat cirógatta, és apró puszikat nyomott az ajkamra.

- Megmentettél – szólalt meg hosszú percek után mélyen a szemembe nézve.

- Te is engem – szipogtam. – Sajnálom, hogy tengeralattjárót csináltam a kocsidból.  Tudom, mennyit jelent neked…

- Ne is törődj vele! – legyintett vigyorogva. – A lényeg az, hogy mindketten megúsztuk, a biztosító meg előbb vagy utóbb kifizeti a javítatás költségeit.

- Stiles…

- Tessék? – kisimította a sírástól átnedvesedett tincseket az arcomból.

- Mielőtt a halálba rohantunk kérdeztél tőlem valamit… - haboztam kicsit. – Komolyan gondoltad? Úgy értem a házassági ajánlatot…

- Oh, jó is, hogy említed. Megkértem apát, hogy keresse nekem elő – benyúlt a zsebébe. Apró fehér köves arany gyűrű került elő, amitől a gyomromban levő pillangók heves táncba kezdtek. – Még a dédnagymamáé volt, szóval… - nagyot nyelt. A hangja remegett az izgatottságtól. – Hozzám jössz feleségül? Legszívesebben letérdelnék, de remélem nem bánod, ha nem teszem meg, mivel még mindig fáj, ha hevesebb mozdulatokat teszek – utalt a frissen műtét bordáira.

- Semmi baj – elmosolyodtam. – És a válaszom természetesen igen – kinyújtottam a kezem, ő pedig felhúzta a gyűrűt.  Szinte minden kislány, így én is az esküvőmről álmodozok már kb. az óvoda óta. Habos-babos hercegnős ruha hosszú fátyollal, lilába öltözött koszorús lányok, gyönyörűen feldíszített templom, rózsa csokor a markomban, az oltárnál pedig, ott vár életem szerelme. Már elképzeltem az egészet, és természetesen nem szándékoztam egyetlen gondosan kiválasztott apró részlettől sem megválni.

- Cherry… - meglengette a kezét a szemem előtt. – Itt vagy? Kicsit elbambultál…

- Ühüm – bólintottam. Vissza a valóságba! Kicsit talán túlságosan előre szaladtam az eseményekkel. – Csak a ruhámat tervezgetem - átszellemülten mosolyogtam feltételezhetően bárgyú tekintettel.

- Egyelőre vannak fontosabb dolgok is – a pocakomat kezdte el simogatni. Isobel mintha csak megérezte volna, hogy a papája a közelében van, mert heves rugdalózásba fogott. – Szia, picúr! – most először beszél hozzá. Könnyekig hatódom olyan édes, ez a pillanat. – itt a papa. Milyen érzés ott bent?

- Szerintem egész jól viseli – válaszoltam.

- Azt hallottam, hogy ha énekelsz neki, az megnyugtatja – igen, nekem is rémlik valami. – Tudod, mikor kicsi voltam sokszor voltak rémálmaim, és féltem a sötétben. Anya oda ült mellém, és mindig ugyanazt a dalocskát dúdolgatta – bár csak video készülne ezekről a percekről, és akkor megmutathatnám Isobelnek, hogy már a megszületése előtt, mennyire szerették.– „Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok. És azt hiszem már észrevetted, a jó tündér nem én vagyok. De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság, én úgy érezném, vannak még csodák. Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatot? Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot. Mit tehetnék érted, hogy szívedben öröm legyen? Mit tehetnék, áruld el, nekem!” – nincs jó hangja, ezt így elsőre leszögezem, de csupán a szándék a lényeg. Azt hiszem, tényleg jó szülő válik belőle idővel, és a kétségeim lassan a semmibe távoztak.

- Gyönyörű! – a meghatottságtól ismét a könnyek marták a torkomat.

- Igazán? – mosolygott. Bólintottam. – A hangom borzalmas, de a dal valóban az, és nekem mindig segített – az emlékek, és az érzelmek egyszerre szomorították el, és tették boldoggá.

- Sajnálom, hogy már nem lehet veled…

- Igen, én is – sóhajtott.

Kopogás szakított ki minket az érzelem vasútról. Újabb látogató? Stiles kimászott mellőlem, és a székre ült, pedig szerintem nem szabályellenes hozzá bújni a szerelmedhez a nehéz percekben. Mindegy!

- Szabad – szóltam ki. Rettentően meglepődtem, mikor a bátyám bukkant fel az ajtóban. A baljában virágcsokor, a jobbjában fehér sütis doboz a Sweet Things-ből. Barna farmert, fehér trikót és tornacipőt viselt. Jól fésültnek tűnt, és kipihentnek. Csak nem felhagyott a korábbi szenvedélyeivel? – Lucas?

- Szia, Cherry – elvigyorodott. – Dylan – biccentett felé. – Hogy vagy? Láttam a hírekben a balesetet, és nem bírtam ki, hogy ne látogassalak meg.

- Megmaradok – feleltem. – Csak nem, anya küldött valamit? – a nyál is összefutott a számban a mennyei édességek puszta gondolatától is.

- De igen, és az üdvözletét küldi – felnyitotta a dobozt. – Málnás-csokis cupcakek, a kedvenceid – lerakta az éjjeli szekrényre.

- Köszi, imádlak, és a virágok is meseszépek – kinyújtottam a karomat. Közelebb jött és megölelt, majd egy cuppanósat nyomott az arcomra. – És apa? Ő nem üzent semmit? – a szívembe ismét bele mart a fájdalom.

- Nem, mivel változatlanul makacs öszvérként viselkedik – kifújta a levegőt. -  Az unokahúgommal minden oké? – gyorsan témát váltott.

- Igen, persze.

- Szuper! – kiegyenesedett. – Figyelj, csak beugrottam, mivel várnak a melóban…

- Ühüm, menj csak! – kivettem az egyik sütit. – Köszi, hogy benéztél, ugye jössz még?

- Nem kizárt! – mosolygott. Újból megpuszilt. Kezet fogott a barátommal, vagyis a vőlegényemmel (fantasztikus érzés, még ha nem is kürtöltük világgá) – Dylan, ha bármi bajuk esik…

- Élve eltemetsz és megemlegetem a napot, mikor megszülettem? – marhára nem vette komolyan a bátyámat, mivel a vigyor ott rejtőzött a szája sarkában.

- Pontosan – elnevette magát. – Basszus! – az órájára nézett. – Elkéstem! – köszönés nélkül szabályosan feltépve az ajtót elrohant. Oké, most az egyszer megbocsájtom neki, mivel hozott cupcaket.

Nem sokkal később Stilest kiparancsolta az egyik ügyeletes nővérke a szobámból. Megettem a táplálónak, finomnak meg véletlenül sem nevezhető kórházi ebédet, majd elkényelmesedtem. A mai napot is elkönyvelhetjük egy csodálatosnak, szóval békésen szunyókálhatok, mert tudom, hogy mindig lesznek olyanok, akikre bármikor számíthatok. 

10. rész

Egyre idegesebben keresgéltem a barátomat, habár tudtam most nem igazán vágyik a társaságomra. A telefonja változatlanul csak kicsöngött, és ez még inkább aggodalmat váltott ki belőlem. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.

- Cherry – valaki a nevemet kiabálta. Megfordultam, és a zaklatott barátnőmbe botlottam.

- Mi történt? – kérdeztem kissé remegő hangon.

- Dylan és Danny összeverekedtek… - könnyek gyűltek a szemébe, az ujjait pedig bosszantóan ropogtatta. – és szerintem be kéne vinnünk a kórházba.

- Kit? – a szívem kihagyott pár taktust.

- Dylant – nagyot nyelt. – Ne haragudj! Én nem hívtam meg azt a seggfejet, fogalmam sincs, hogyan került ide… - próbált mentegetőzni, mintha az ő hibája lenne.

- Bassza meg! – káromkodtam. – Mutasd az utat! – ragadtam meg a karját.

- Oké, oké – bólintott remegve.

A kertben a felpörgött hangulat jelezte, hogy itt valami adrenalin löket perzselte meg a népet. Dannyt két izmosabb srác csitítgatta, illetve igyekezett lefogni. A pasim egy kőszobron ült fél fenékkel a bal karjával az oldalát fogva. Az inge elszakadt, a szája felrepedt, a haja porban úszott, zihált, de életben van és, csak ez számít. Odasiettem hozzá, és gyorsan felmértem a károkat. Nem mertem, és nem is akartam megölelni (hátha még nagyobb fájdalmat okozok).

- Mit csinált az a vadbarom? – valószínű, hogy nem ő kezdte.

- Belém kötött – oldalra köpte a vért, majd megtörölte a száját.

- De jól vagy? – már megint az én hibám.

- Szerintem eltörte a bordámat – felszisszent, ahogy felhúzta a pólóját. Óvatosan megtapogattam, ő pedig szinte felüvöltött fájdalmában.

- Megölöm! – a kezem automatikusan ökölbe szorult. Hol a baseballütő? Ma a második fejet fogom szétcsapni vele, és nem érdekelnek az esetleges következmények.

- Nyugi, Pindurka! – elmosolyodott a hevességemen.

- Hé, minden rendben? – Bree Anne a hátam mögött bukkant fel. Mellém guggolt, és aggódva méregette Stilest. Sokkal összeszedettebbnek látszott.

- Meg kéne röntgeztetni tényleg eltört-e – tanácsoltam.

- Igen feltétlenül – helyeselt Bree. – Boldogultok egyedül vagy elkísérjelek titeket?

- Meg leszünk, de azért köszi.

- Bocs még egyszer – kelt fel a barátnőm. 

- Semmi baj – biztatólag rámosolyogtam, mert láttam mennyire nyomorultul van. – Nem a te hibád, hogy Danny egy vadbarom.

- Valóban az – megpuszilt. – Rendben leszel? – nézett Stilesra.

- Ha mégsem elküldik a számlát a temetésemről – még fájdalmak közepette is képes viccelődni.

- Idióta! – vágtuk rá kórusban. Nem bírtuk ki nevetés nélkül, holott talán legszívesebben sírva fakadnánk.

Betámogattam a kocsiba, és átültem a vezető ülésre. Még soha nem vezettem a dzsipet, de tudom, milyen mélyen kötődik hozzá. Azt hiszem még az anyukájáé volt, szóval egyértelmű a dolog. Egyébként nem szokott róla beszélni, és én ezt annak tulajdonítom, hogy a mai napig elkeseredik az említésétől is. Nem erőltetem, és próbálom megérteni pedig fogalmam sincs milyen ténylegesen örökre elveszíteni valakit.

- Ha összetöröd, megöllek, ugye tisztában vagy vele? – na, tessék!

- Jól van vettem az adást – bólintottam. A motor erősen brummogva indult be.

Jó ideig szótlanul utaztunk. Úgy érzem jobb, ha nem is hozom szóba Marcot, mert még inkább eldurranna az agya tőle.

- Haragszol rám? – nyögtem ki nehézségek közepette.

- Inkább csak feldühít, hogy megint titkolóztál előttem – megigazította a biztonsági övét. Ismét a csalódottság jelei tűntek fel rajta. Vajon hányszor okozok még neki olyan lelki sérülést, amitől végleg elfordul tőlem?  Szabályosan irtóztam saját magamtól…

- Én akartam beszélni róla, de… - a váratlan sokktól elakadtak a szavaim. Próbáltam csökkenteni a sebességet, de a fék nem engedelmeskedett az akaratomnak.

- Mi az? Teljesen elfehéredtél… - rögtön észrevette, hogy történt valami.

- A fék – teljes erőmből neki feszültem, de egyszerűen nem működött. Nem szabad pánikolni!

- Mi van vele? – kérdezte elhaló hangon. Talán, ha nyugodt maradok ő sem fog rohamot kapni. Oh, milyen marha könnyű ezt mondani!

- Azt hiszem bedöglött – oké, elbasztam.

- Biztosan nem nyomod elég erővel!

- Édesem, majd eltörik a lábam, úgy megfeszülök, de egyszerűen szar és kész! – másodpercek választottak el az idegbeteg ordibálástól. Éreztem, hogy a mellkasom elkezd szorítani. Oh, bármit csak egy asztmarohamot ne!

- Figyelj, maradjunk higgadtak, rendben? – kikerekedett szemekkel bámultam rá.

- Higgadtak? – na, most már nem bírom türtőztetni magam. – Fel fogunk csavarodni egy fára! Meghalunk, csessze meg!

- Ne engem az utat nézd! – rivallt rám kétségbeesetten. Ő is pihegett akárcsak én. – Innen néhány száz méterre van a Mercy tó – a feneketlen elhagyatott bányató. Szigorúan tilos bárkinek is a közelébe menni, mert számtalan „bátor” (a hülye helytállóbb) ember életét vesztette már benne. A rendőrség évekkel ezelőtt lezárta a környéket. – Ha bele hajtasz a kocsival nagyobb az esélyünk, hogy megérjük a holnapot.

- Elfelejtettél két dolgot! Egy: feltételezhetően eltört a bordád – mutattam az ujjamon. – kettő: nem tudok úszni! Ja, és meg sem említve azt az aprócska tényezőt, hogy a gyilkos tó név sokkal inkább illik hozzá.

- Esetleg jobb ötlet? Hallgatlak! – nézett rám összefont karokkal.

- Nem lehetne inkább az ütközés? Kevésbé fájdalommentes… – remegett a hangom.  Mellesleg nem én vagyok az egyetlen, aki retteg a fulladástól. Még kiskorában történt, hogy egy félre sikeredett poén miatt majdnem meghalt a helyi strandon. Túl sokáig nyomták le a víz alá, és ez örökre nyomott hagyott benne. Nálam is valami hasonló az ok, amiben Lucas a hibás, aki tévesen ítélte meg oktatási képességeit az úszás terén. Tökéletes páros vagyunk, igaz?

- Hidd el, legalább annyira félek, mint te, ha nem jobban! – megfogta a kezemet. – Fordulj, jobbra! – igazított útba. Előre tudom, hogy a halálba száguldunk, csak a miként és hogyan változik meg idő közben. – Nem ígérhetem meg, hogy túl fogjuk élni, de így van némi esélyünk.

- Stiles… - elcsuklott a hangom. A látásom elhomályosodott a kibuggyanó könnyektől. – sajnálom.

- Mit?

- Mindent.

- Te most búcsúzkodsz? – amíg még lehet, el kell mondanom, és ő rögtön megértette mit csinálok éppen.

- Valami olyasmi – feleltem elcsukló hangon.

- Oh, Cherry… - megsimogatta a combom. – Ha, ez megnyugtat, megbocsájtok. 

- Mindjárt ott vagyunk – sóhajtottam. Gondolkodj! Ne szomorodj el, mert csak ront a helyzeteden! Igyekeztem lelkesíteni saját magamat. – Pakolj mindent a táskámba! – váratlanul felgyulladtak bennem a vészvillogók. Elkezdtem küzdeni a túlélésért, még ha csak perceink is vannak hátra. A kezébe nyomtam a fekete bőr retikült, és ő kommentár nélkül cselekedett. Letekertem az ablakot, és kihajítottam a tatyót. – Szeretlek – néztem rá könnyes szemekkel.

- Én is téged – áthajolt és megcsókolt úgy, mintha ez lenne az utolsó lehetőség, hogy az ajkaink a másikét érinthetik. Soha még a legmerészebb álmaimban sem fordult meg a fejemben a korai halálom, de legbelül egy részem elfogadta, hogy talán nem látom többé a felkelő napot. Egyedül a kicsit sajnáltam, hogy hiába harcoltam érte most őt is velem együtt fogja elnyelni a sötétség. Kérlek, ne haragudj rám, én megpróbáltam! – Hozzám jössz feleségül? – kinyitotta szemét és őszinte öröm jelent meg az arcán. Valószínűleg igyekszik megszépíteni a még hátralevő csekélyke időmet, és hamis reményeket belém táplálni.

- Igen persze – válaszoltam kitörő lelkesedéssel. Ha más nem, majd az angyalok lesznek a tanúink a mennyei oltárnál Isten színe előtt.

- Kapcsold ki az övedet! – a tó már csak alig pár méterre terül el előttünk a fenyegető mélységével. – Hunyd le a szemedet, és vegyél olyan nagy levegőt, amekkorát csak tudsz, mikor becsapódunk! Értetted? – visszaváltott a megmentő szerepbe.

- Igen – bólintottam. Rettegtem, és azt nem lehet szavakba önteni mennyire. Utoljára ránéztem, és próbáltam rá úgy emlékezni, hogy azt soha ne felejtsem el. Ég veled világ! Apa, anya sajnálom, hogy csalódást okoztam, remélem megenyhültek egy nap! Köszönök mindent édesem, és hogy mindig mellettem voltál, szeretlek! Isobel kis babám ne aggódj, ott fent, majd vigyáznak rád! Ágyő!

A hideg víz elemi erővel mart bele az egész testembe. Borzasztó sebességgel süllyedtünk lefelé, és semmit nem érzékeltem a sokk annyira lebénított. Az egész életem lepergett a szemem előtt, és talán sírtam is, de hálás voltam, hogy legalább nem éreztem fájdalmat. A sötétség mindent elárasztott, és hiába próbáltam nem bírtam harcolni ellene. Engedtem a csábításának, és hagytam győzedelmeskedni felettem.

Fázok! Első gondolatként ez nyilallt belém. Vajon a mennyekben is ilyen vacogós volna az időjárás? Kinyitottam a szemem, és meglepődve tapasztaltam, hogy az égiek nem öleltek körbe, hanem a kopár földön fekszem. Stiles élettelenül feküdt mellettem hulla fehér arccal széttárt végtagokkal. Nem, nem, nem! Oh, istenem bármit, csak ezt ne! Sípolva vettem a levegőt, és tudtam, ha most nem szedem össze magam, akkor örökre vége.

- Nem halhatsz meg, hallod? – fölé hajoltam. Az elsősegély tanfolyamon tanultakat alkalmaztam. Ütemesen pumpáltam ötször a mellkasát, majd levegőt fújtam a tüdejébe. Erős köhögés fogott el, hiszen én is alig lélegeztem. – Gyerünk, édesem! Küzdj! Nem hagyhatsz itt! – a könnyeimmel harcolva ismételgettem az újjá élesztő mozdulatokat. Gyorsan fáradtam, és az erőm egyre csökkent a kitartáshoz. – Stiles! – ordítottam, és hatalmasat ütöttem a mellkasára. Nem akartam elhinni, de működött. A barna szemek újra az enyémbe kapcsolódtak, és a szívem rögtön melegség árasztotta el. Hosszasan köhögött, de lélegzett más nem számított. – Tarts ki, oké? Hozok segítséget! – megpusziltam. Az adrenalin új erőt kölcsönzött a testemnek, és remélem nem hagy cserben egy hamar.

- Cherry… - elhaló hangon szólalt meg. Egészen közel kellett kerülnöm, hogy értsem, mit mond. – te jól vagy? – képes értem aggódni, hiszen haldoklik. Komolyan hihetetlen a srác!

- Fogjuk rá! – elmosolyodtam. – Tarts ki, oké? Hozok segítséget! – ismételtem el az előbbi szavaimat.

- Ha nem sikerülne, ments magad, és a kicsit én nem számítok! – hogy képes teljes mondatot használni, mikor látszik mekkora fájdalmai vannak? Ismét köhögés tört rá, de most vércseppek jelentek meg a tenyerében. Oh, istenem!

- Hülye vagy? – néztem rá kikerekedett szemekkel. – Soha nem hagynálak itt! – újra megcsókoltam. – Visszajövök, megígérem! – elsiettem még mielőtt ismét valami bődült marhaság jönne ki a száján. Nélküle nincs értelme az életemnek, hát nem képes megérteni?

Fel bírjátok fogni mekkora akarat erő kell ahhoz, hogy ne adjam fel? Ha az önzőségem győzedelmeskedik felettem, akkor elveszítem azt, aki a sok csalódás ellenére is mindvégig fogta a kezemet. Nem, nem szabad most nem engedhetek utat a kétségbeesésnek, mert ha megteszem, soha többet nem láthatom viszont az édes mosolyát. Az egész testem tiltakozott a további menetelés ellen. Fáztam, a tüdőm Ventolinért kiáltott, sajgott a jobb csuklóm, és rettentően elfáradtam. Gondolni se mertem arra, hogy esetleg a kicsi mennyire megszenvedte az előbbi balesetet.

Isten vagy bárki is van ott fent meghallgathatta az imáimat, mert a magas fűben megtaláltam a táskámat. Először a tüdőmet jutalmaztam meg néhány gyors puffal a sprayből, majd előkotortam a mobilom. A térerő halványan villogott, de legalább érzékelte némiképp a jelet. Rögtön tárcsáztam a segélyhívó számát, és elhadartam mi történt. A diszpécser azt mondta minél hamarabb küldi a segítséget, csak tartsak ki addig. Remek, végre megmenekültünk! Az utolsó energialöket is eltűnt belőlem, majd jó barátként üdvözölve a sötétséget eltűntem vele a távoli messzeségbe.

A vijjogó szirénák idegesítő hangjára ébredtem. Egy mentőautóban feküdtem múmiaként bebugyolálva. Az arcomon oxigénmaszk, a bal karomba infúzió csöpögött. A tekintettem azonnal Stilest kerestem. A szívmonitor mellettem durva csipogásba kezdett, mivel elég ideges lettem, hogy vajon mi történhetett vele.

- Nyugodj meg most már biztonságban vagytok! – mosolygott rám kedvesen a fiatal ázsiai férfi a jobbomon.

- A barátom… - levettem a maszkot.

- A másik mentőben hozzák – mutatott mögénk. Váratlanul olyan erős fájdalom hasított az alhasamba, hogy elállt tőle a lélegzetem, és hajszál híján megint visszaájultam.

- A baba… - nyögtem ki nagy nehezen. – valami baj van vele.

A sofőr valószínűleg tövig nyomhatta a pedált, mert feltételezhetően percek alatt beértünk a kórházba (bár nekem óráknak tűntek). Rögtön egy külön szobába vittek, és orvosok gyűltek körém. Valószínűleg beadhattak valamit, mivel a világ vattacukor állagúvá változott, és nem éreztem többé a kínzó fájdalmat.

- Megindult a szülés – hallottam tompítottan a háttérből. – A magzatburok még szerencsére nem repedt meg! Azonnal cselekednünk kell! – kapkodó kezek vettek kezelésbe.

 – Ne aggódj nem lesz semmi baj, most már pihenhetsz! A barátod is jó kezekben van – a korábbi ázsiai mentős arca lebegett be a látókörömbe. Kedvesen megsimogatta a fejemet. A mondat, amire oly régóta vágytam. Itt az ideje, hogy csendesen elvonuljak az álmok és a békesség csodálatos világába. 


Megjegyzés:
Korábban volt egy elírás a történetben: " A magzatburok megrepedt" Javítva lett! Bocsánat érte. ;) 

Folytatás hamarosan...

Sziasztok!
Először is bocsánat, hogy az utóbbi időben nem frissült a blog. Jelenleg voltak fontosabb dolgok is az életemben, mint az írás. ;) Viszont folyamatban van a 10. rész, szóval jó hírrel szolgálhatok. :)

Addig is puszillak benneteket,
Evangeline

9. rész

A Chance ház az ún. szegényebb negyedben található messze, a fényűző villáktól. Az apukája a saját kezével építette fel az épületet a lánya születése után. Szeretet, odaadás, kedvesség, lenyűgöző lakoma, ezt mind megkaptam, ha néha nap átugrottam hozzájuk. A mamája szinte azonnal levesz a lábadról, mivel vasszigorral ugyan, de kellő odafigyeléssel tökéletesen fent tartja a családi idillt. Sokszor kívántam bárcsak örökre velük maradhatnék, viszont sajnos ez nem volt lehetséges, és maradt számomra a luxus általi nyomor. Valószínűleg elküldhette a szüleit vagy éppen dolgoztak, mert a fiatalok szabályosan felforgatták az otthonukat, és nem hiszem, hogy jó szemmel nézték volna. Vajon Bree Anne mennyit gürizhetett, hogy megengedjék neki a hajnalig tartó tivornyát?

A pia, meg a sörszag már erősen áthatotta a helyet. Az óriási hangfalakból ütemes hip-hop zene dübörgött fenyegetve a dobhártyádat, ha esetleg túl közel merészkednél a hangszórókhoz. Az emberek jól szórakoztak, és teljesen kitöltöttek minden egyes négyzetcentimétert. Breet imádták a suliban, ami meg is látszott a jelenlevők létszámából. Áldottam a szerencsémet, hogy nincs tömegiszonyom, mert akkor sírva menekülnék innen. Belül rettegtem, hogy miként fognak viszonyulni hozzám a sok gyűlölködő komment után. Nem is tudom, minek jöttünk el egyáltalán?

- Csak én érzem úgy, hogy nem illünk ide? – Stiles megpróbálta túl üvölteni a zenét. Kockás inget, farmert viselt. Talán egy pöppet a kelleténél jobban kicsíptem magam, de  meg akartam felelni az elvárásoknak (régi rossz szokás).

- Nem is olyan régen még én is a „bandába” tartóztam, de azóta sok víz lefolyt a Mississippin – sóhajtottam. – Válaszolva a kérdésedre pedig igen legszívesebben most azonnal haza húznék – kényelmetlenül feszengtem a rózsaszín méreg drága Prada ruhámban (szorított ugyan hasban, de inkább mellőztem a nagyobb levegővételeket, mivel ez az egyik kedvenc göncöm).  A tekintetemmel idegesen kerestem a kiutat vagy a barátnőmet, aki kimenthet az esetleges kínos szituációkból.

- Hello mindenki! – a dj pultban bukkant fel Bree Anne. Ragyogó arany flitteres mini ruha emelte ki a domborulatait. A bal kezében műanyag pohár feltételezhetően sörrel megtöltve, a jobbal a mikrofont tartotta. Szabályosan kivirult, ami szerintem a piának köszönhető meg a fantasztikus hangulatnak. – Jól érzitek magatokat? – hangos üvöltés érkezett válaszul. – Kurva király a buli, igaz? – újabb örömittas ováció. – Meghívtam a legjobb barátnőmet, Cherryt! – összeszorult a gyomrom, és megszorítottam Stiles kezét. Páran automatikusan engem kutattak, néhányan meg összesúgtak. Ennyit arról, hogy kerüljük a feltűnést! – Nem szeretném, hogy bárki is bántsa, világos? – morgások, és „kedves” szavak kísérték a bejelentését. – Világos? –erőteljesebben megismételte, így egy-két igent sikerült kipréselnie. – Fasza! – visszakapcsolt normális üzemmódba. – Élvezzétek a fiatalságot, és most szóljon tovább a tuc-tuc! Pörgesd meg a lemezeket, Travis! – rámutatott a dj-re, aki már üvöltette is tovább a zenét. Ketten lesegítették az összetákolt színpadról.

- Na, most húzzunk el, míg nem késő! – Stiles megragadva a kezemet indult el.

- Cherry, Dylan hova-hova? – a barátnőm termett előttünk.

- Csak némi friss levegőt akartunk szívni – mentegetőzött a barátom.

- Szuper, úgy is kell egy cigi! – kiterelt minket a hátsó kertbe. Szegény Mrs. Chance virágai nem úszták meg a balhét, mivel széttaposva hevertek a kissé nagyra nőtt füvön (ezért tuti meggyilkolják).  A feltételezhetően fehér asztalon piás üvegek, és hatalmas puncsos tál sorakozott az elkábulásra éhezőknek. Három műanyag pohárba töltött a sötétvörös löttyből, ami gyanítom, hogy cseppet sem alkoholmentes. Rágyújtott, és kiosztotta az adagokat. – Igyunk az egészségünkre, és New Orleansra! – emelte a magasba a sajátját.

- Nem lehet, de azért kösz! – nyújtottam vissza.

- Mikor legutóbb berúgtam kitetoválva és rohadt másnaposan ébredtem – visszakozott ő is. Automatikusan elmosolyodtam, hiszen a piros szívecskék örök emlékeztetők maradnak a 18. születésnapomról.

- Ugyan már srácok ne sértsetek meg! – vigyorgott, mint a vadalma. Most már 100%-ig biztos, hogy többet ivott, a kelleténél. Szabályosan visszaerőszakolta a kezünkbe a poharakat. – Na, szóval New Orleansra! – egy húzóra lehajtotta. Stilesszal összenéztük, majd megvonva a vállunkat mi is bele egyeztünk. Csípte a torkomat, és azonnal felmelegített. Remélem ezzel nem ártottam a kicsinek!

- New Orleansra? – eszmélt fel a barátom. Kapkodva a tekintetét közöttünk várva a válaszra. – Valamelyikőtök beavatna abba, mi folyik itt?

- Bree bátyja Emery hajlandó lenne kiadni nekünk a lakását az említett városban. Szeptemberben költöznénk, így beszéltük meg – talán könnyebben megemészti, ha tőlem hall a kis tervünkről.

- És ezt, mégis mikor szándékoztad megemlíteni? – dühösnek tűnt, amin nem csodálkozok. Azt hiszem enyhén szólva is mellbe vágta a hír. Újabb bűntudat hullám öntött el.

- Baszottul jó lesz! – lelkendezett Bree Anne. – Mi hárman és a pici! Hatalmas hajnalig tartó bulikat csapunk, és…

- Ne, most kérlek! – szakítottam félbe.

- Hagylak titeket bájcsevegni! – gyorsan felmérte mennyire kínos a szituáció. – Aztán nekem jól viselkedjetek! – idióta tini lányként vihogott. Előre éreztem, hogy a mai szórakozásunknak lőttek.

-  Nem arról van szó, hogy nem akartam elmondani, csak vártam az alkalmas pillanatra – mentegetőztem.

- Ki kell szellőztetnem a fejemet! – idegesen, remegő kezekkel túrt bele a hajába. Megint sikerült elszúrnom, hát ez remek!

- Gondolom egyedül… - elszorult a torkom.

- Igen, egyedül – zsebre dugott kezekkel távozott. A kicsi pont, ekkor rúgott, mintha csak megérezné, hogy valami nagyon nincs rendben. – Semmi baj – megcirógattam a hasam. – vissza fog jönni, ne aggódj! – juj, bepisilek. Az inger nagyon hirtelen öntött el, kiszakítva az előbbi depressziómból. Komolyan mondom, a gyerek leszakítja a helyéről a hólyagomat.

Utat törtem magamnak a tömegen keresztül. Az ájulás kerülgetett, mikor megláttam a mosdó előtt kígyózó sorokat. Oké, leszarom kihasználom az aduászom.

- Hé, srácok nem engednétek előre? – emeltem meg a hangom. Igyekeztem könyörgőre venni a figurát.

- Cherry? – Marc ácsorgott közvetlen az ajtónál. – Gyere, csak! – megragadta a karomat, és magához húzott. Morgolódtak a mögém kerültek. – Probléma? – nézett hátra keményen. Senki nem szólalt meg. – Én, is így gondoltam! – bólintott. – Hogy vagy? – figyelt újra rám. El kell ismernem elég helyes pasi, ahogy végig mértem. Kedvesen mosolygott.

- Attól eltekintve, hogy mindjárt összerondítom a padlót egész tűrhetően – már szorítottam a lábaimat. Kényszeredetten vigyorogtam, mint egy idióta.

- Hé, ember bele fulladtál? – vert az ajtóra.

- Mehetsz – sápadt csóka bújt elő. Bent erős dzsanda szag terjengett, de per pillanat nem érdekelt. Lehúztam a bugyimat, és könnyítettem magamon. Oh, jézusom, mint aki nem vizelt vagy egy hete! Gyorsan kezet mostam, majd kijöttem.

- Bocsika – vontam meg a vállam kilépve a folyósóra. Néhányan változatlanul gyilkos tekintettel jutalmaztak az előbbi kis húzásomért.

- Megvársz? – kérdezte.

- Persze – arrébb sétáltam a falat támasztani.  

- Van kedved, beszélgetni kicsit? – jött ki a kezét a nadrágjába törölgetve.

- Miért, ne? – Stilesszal ellentétben én most cseppet sem vágytam a magányra. Félre értés ne essék Marc számomra olyan barátféle, és nem vonzódom hozzá szexuális téren. Egyszerűen tetszett, hogy ő nem ítélt el. Amúgy meg mi rossz történhetne?

- Keressünk valami csendesebb helyet – indult el. – Á, tökéletes! – benyitott Bree szobájába. A barátnőm a vad természete ellenére valójában igen szerény, amiről a berendezkedés is árulkodott. Krém fehér falak, pezsgő színű ágytakaró, rendezett könyvespolc, számítógép, és egy régi módi tv. Még a plüssei is katonás sorrendben sorakoztak az ágya mellett. Ha ide belépsz, biztosan nem hinnéd el, hogy a tulajdonosa olykor mennyire gyorsan képes levedleni az ártatlan kislány szerepét.

- Nem mehetnénk, máshova? – feszélyezve éreztem magam. Csak én meg ő egy szobába zárva távol mindenkitől.

- Ígérem, a bele egyezésed nélkül nem fog semmi olyat tenni veled – a mosolya most álszentnek tűnt. Mi ütött belé? Vajon az alkohol kihozhatta a vadabb énjét? A rémület lassan kúszott fel a torkomban.

- Mit akarsz tőlem? – nagyot nyeltem. A szemeimmel automatikusan feltérképeztem a terepet, hátha találok valamit, amivel védekezhetek.

- Itt az ideje, hogy őszinte legyek – leült az ágyra, majd megpaskolta maga mellett a helyet.

- Kösz, de inkább állok – összefontam a karom a mellem alatt. A sarokban ott van Bree baseball ütője a sportos korszakából. Oh, több mint, megfelelő!  Már el is képzeltem, hogyan zúzom be a fejét, ha netán nem tudna viselkedni. – Csak nem arra akarsz kilyukadni, hogy belém vagy zúgva? – könnyen kikövetkeztettem mire célozhat. Igazából az iskolai éveim során számtalan pasi bepróbálkozott nálam, de mindet elhessegettem, később meg Dannyre hivatkoztam.

- Hát, valami olyasmi – megvakarta a tarkóját, és mosolygott.

- Azt várod, hogy boruljak a nyakadba, és valljak én is örök szerelmet? – nem tudtam nem gúnyolódni.

- Szeretnél? – na, elkezdődött. A szex iránti éhség rögtön megjelent a szemében, és teljesen átformálta. Kangörcse van szegénykémnek, de az biztos, hogy nem segítek neki enyhíteni. A baseball ütőhöz ugrottam, és fénykard módjára nyújtottam ki. „Luke - halálhörgés. – én az apád vagyok!” Oké szar Jedi lovag lennék!

- Ha még egy lépést teszel, Isten bizony beverem a fejed, mintha csak egy kibaszott görögdinnye lenne! – fenyegetőztem.

- Cherry, ne harciaskodj! A végén még bepiszkolod azt a szép ruhádat! – marhára nem vett komolyan, sőt kiröhögött.

- Rendben, te akartad! – suhintottam, és összetörtem az állólámpát. Bocs, Bree majd jövök egy újjal!

- Rohadt ribanc! – tényleg nem ijedt meg, mert a következő pillanatban már ugrott is. Próbáltam kitérni, de leterített, és elvágódtam. Lefogta a kezeimet, majd vadul igyekezett bedugni a nyelvét a számba. Tiszta erővel megtérdeltem a nemesebbik szerszámát. Felüvöltött, és fetrengve visított. Nindzsákat megirigyelendő módon felpattantam, és lesújtottam az ütővel. Girl power forever!

Gyorsan bezártam az ajtót, és eltűntem a tetthelyről. Marcnak nagyon fog fájni a feje, meg a farka, ha felébred, de megérdemelte. Mély levegőket véve kontrolláltam a légzésem, majd felhívtam Stilest. Nem veszi fel! Vajon, ennyire haragudhat rám? Szörnyű ember vagyok! 

8. rész

Másnap délelőtt a telefonom ébresztett. Kómásan homályos tekintettel kisilabizáltam, hogy a hívó fél Bree Anne. A gyomrom görcsbe rándult és azonnal kitisztult a fejem. Megpusziltam a hangosan hortyogó barátomat, majd a folyosóra osontam.

- Szia – vettem fel.

- Szia, csajszi. Őszintén! Nagyon utálsz, igaz? – elképzeltem, ahogy a zöld tapétás szobájában ül. Az idegességét mindig a fehér perzsa macskája birizgálásával vezeti le. A barátnőm utál bocsánatot kérni, mert szerinte az nem az ő műfaja, és igazság szerint most nem neki kellene kezdeményeznie.

- Ugyanezt kérdezhetném én is… - a szívem a torkomban dobogott.

- Reggeliztél már? Mi lenne, ha a Maggie’s-ben találkoznánk fél óra múlva? – izgatottnak tűnt.

- Felőlem, rendben – nagyot nyeltem. – Hiányoztál – könnyek gyűltek a szememben.

- Te is nekem, mindennél jobban – valószínűleg ő is elérzékenyülhetett, mert elcsuklott a hangja. Kinyomta a telefont.

- Stiles – mellé kuporodtam, és elkezdtem ébresztgetni. – Édesem… - megpusziltam.

- Hm? – félig kinyitotta a szemét, majd magához húzott. – Szeretlek – visszacsukta, és húzta tovább a lóbőrt.

- Én is téged – elmosolyodtam, kibontakoztam a karjaiból, majd megsimogattam a haját. Azt hiszem rettentő másnapos lehet, szóval inkább üzenetet hagyok. Gyorsan lefirkantottam egy papírra, hogy ne aggódjon nem az afgán terroristák raboltak el csak Bree Annennel találkozom.

Kapkodva felöltöztem, megittam a maradék kávét, és kocsiba pattantam. Utálja, ha késem, így kis híján karambolt okozva, de pontosan érkeztem. Leparkoltam, majd kiszálltam. Megigazítottam a pöppet zilált sérómat, és legyintve az összképre besétáltam az automata üvegajtón. Édes sütemény, porcukor valamint pörkölt fekete illata csapta meg az orromat. A gyomrom rögtön hangosan megkordult a lehetséges hizlaló ételek látványától. Szerencsémre nem nagyon kellett keresgélnem, mert az ablak melletti bokszban már nagyban legyezgette az aromájából ítélve mentolos teáját. Fűzöld mini ruhát, és ujjas papucsot viselt, a csoki barna haja hosszú fonatban lógott le a hátára. Talán még meg van rá az esély, hogy minden újra a régi legyen.

- Cherry – az arca rögvest felvidult, mikor észrevett. – csajszi! – csontropogtató ölelésben részesített.

- Szia – nyögtem ki, mihelyst ismét levegőhöz jutottam. Leültem, majd zavaromban az étlapot kezdtem el böngészni. Nem is igazán tudtam, hogyan vágjak bele, de valószínűleg ő sem, mert hosszas kínos csend következett.

- Mondj valamit! – nézett rám.

- Előbb, rendelhetek? – szeretném még egy kicsit elnyújtani.

- Természetesen – bólintott.

- Köszi – odaintettem az agyon piercingelt pincérnőt. Ha jól emlékszem felettünk járt pár évvel, Meredithnek hívják. Kiugrással fenyegető állkapoccsal rágózott, és látszott rajta a „hatalmas” életkedv, amivel a munkájához viszonyul. Epres, tejszínhabos gofrit kértem, frissen facsart narancslével.

- Miért titkoltad el, hogy babát vársz? – bökte ki. – Pont Dannytől kellett megtudnom? – dühösnek látszott, amin nem csodálkozok. Említettem már, mennyire utálja a srácot, igaz? – Elbírod képzelni, milyen szarul esett?

- Igen, azt hiszem – most először emeltem rá a tekintetem. Könnyek gyűltek a sötét szemeiben. – Sajnálom – próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. – Én… - egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat. – csak… - nagy levegőt vettem. – nem akartam, hogy… - nem jó! – Fogalmam sincs – tártam szét a karomat. – Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned! – a félre értések elkerülése érdekében. – Lucas volt az egyetlen – zagyváltam össze - vissza. - ő kísért be a klinikára, és nem szándékosan avattam be, így alakult.

- Nem fogok konkrét választ kapni, igaz? – ösztönösen megéreztem, mekkorát csalódott bennem.

- Nem felejthetnénk el? – feladtam, mert nincs magyarázat a tettemre. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nehéz értelmes mondatokat alkotnom belőlük. – Mit szólnál hozzá, ha tiszta lappal indítanánk? Ígérem, mostantól semmit nem titkolok el, előled oké?

- Rendben – bólintott, és előre nyújtotta a kezét, megegyeztünk. Valószínűleg soha nem heveri ki teljesen, és egy kis szilánk ott marad a megbántottság jeleként, de jelenleg megelégszem a helyzettel, és remélem nem csak látszólagosan békültünk ki.

A pincérnő kihozta a reggelimet, nekem meg vasakarat kellett, hogy ne essek neki éhes disznó módjára. Közben hosszasan elbeszélgettünk, és miután sikerült felszabadulnunk újra úgy nevethettünk, mint régen. Ha elszakítottál egy kötelet, hiába kötöd össze soha nem lesz a régi, de az új csomó hasonlíthat hozzá (valami ilyesmit éreztünk mi is). Elmeséltem a szüleim megvetését, és hogy igazából Stiles sem birkózik meg könnyen a helyzettel, csak igyekszik helyt állni. Azt mondta sajnálja, hogy nem jött el a szülinapi bulimra (semmi baj, mert más sem), de rettentően haragudott rám. Megbocsátottam, hiszen valamilyen szinten érthető a mulasztása.

- És, mihez fogtok most kezdeni? – miután kiegyenlítettük a számlát a parkban sétálgattunk.

- Ez egy nagyon jó kérdés – sóhajtottam. – Hiba volt megtartanom – újabb hullámvölgy ért el. A kezemmel megsimogattam a hasamat.

- Esélyt adsz neki az életre, emiatt ne ítéld el magadat, ettől nem vagy rossz ember!

- Azt akarom, hogy megtudja milyen szerető családban felnőni – most először villant ez be. A valódi ok, amiért ösztönös küzdöttem érte a kezdetektől fogva. A szüleim soha nem törődtek velem igazán, és nem engedhetem meg, hogy a csöppségnek ilyeneken kelljen keresztül mennie.

- Látom, végre megértetted – elmosolyodott.

- Igen, meg – lehuppantam a legközelebbi padra. Lerúgtam a cipőmet, és kinyújtóztattam a megfáradt (újfent bedagadó) lábaimat.

- Mindkettőtök a Loyolára vettek fel, nem? – szabályosan kivirult, mintha csak valami világmegváltót fedezett volna fel. Váratlanul ért a téma terelése.

- Aham – vajon, mire akarhat kilyukadni?

- Emlékszel a bátyámra Emeryre? – halványan, de rémlik. A Dead Island rock együttes gitárosa, és rengeteg utaznak országszerte, ami annyit tesz, iszonyú ritkán látogat haza. Rendes srác, hatalmas szívvel, és lehengerlő kisugárzással. – Most jut eszembe, hogy van egy lakása a Henry Clay sugárúton. Biztosan kiadná nektek, ha megkérem – ezer wattos vigyor terült szét az arcán.

- Kedves, tőled komolyan – elmosolyodtam - őszintén hálás vagyok érte, de ez nem ilyen egyszerű. Nincs se munkám, se pénzem – na, jó ez nem teljesen igaz, mert a bátyám spórolt dollárjai még vannak. – Miből tartanánk fent magunkat? És, még ha össze is jönne egy gyerek mellett nehéz volna lediplomázni. Ki vigyázni rá, míg mi az iskolapadot koptatjuk? Mit… - kifogytam a szuszból annyira egyben daráltam le a megfogalmazódó kérdéseket. Levegőért kapkodtam, ami a kialakult pániknak is köszönhető.

- Nyugi, nyugi – a térdemre fektette a kezét. – A végén még asztma rohamot kapsz nekem – elmosolyodott. – Először is mély levegő ki és be! – megcsináltam. – Szuper! – a táskájából vizes üveget varázsolt elő. – Igyál egy kicsit, az majd segít! – meghúztam, a hűvös jól esett, és a hörgőcskéim is megnyugodtak.

- Köszi – biccentettem.

- Először is én is veletek költözöm, mivel tudod, mennyire utálok itt élni. Másodszor Emery rendszeresen fizeti a számlákat, neki csak az számít, hogy valaki gondját viselje a macskájának, meg időnként meglocsolja a virágjait.

- Szóval te már kitervelted az egészet? – leesett a tantusz.

- Ja, valami olyasmi – zavarodottságában elpirult.

- Mi lenne, ha a nyári szünetben összevakarnánk a pénzt, és szeptemberben pedig elhúznánk? – a lelkesedése hamar átragadt rám, és végre esélyt kaptam a tervezgetésre. Ismét felcsillant a kiút reménye a sötét alagútból, és ez csodálatos érzés!

- Mellesleg, mikorra vagy kiírva? – némi kitérőt tett. Felvonult szemöldökkel nézett a dudorodó hasamra.

- Október 3-ára – ha helyesek a számítások, de persze plusz mínusz pár nap természetes.

- Ühüm – elhallgatott. – Figyelj, beszéld meg Stilesszal, és visszatérünk a témához, oké?

- Valami baj van? – olyan furának tűnik.

- Ja, nem, nem semmi – felkelt. – Mennem kell – a mobilján ellenőrizte az időt.

- Rendben – én is felálltam.

- Tényleg, majdnem elfelejtettem – kapott a fejéhez. – Ma buli van nálam, ugye ott lesztek? – kiskutya szemek. Utálom, mikor ilyen váratlanul belekezd valamibe, félbeszakítva az előbbi gondolatmenetét.

- Ja, persze.

- Fasza! Gyertek este 8-ra! – megpuszilt, és elsietett. Oké, most jegeljük kicsit az egészet!

Haza érve Stilest a gépe előtt találtam. Valami lövöldözős játék miatt püfölte a billentyűket, közben meg hangosan ordibált a mikrofonba. Kibújtam a cipőmből, majd hátulról átöleltem.

- Az utolsó B-n van, 96 in 2, lőjjétek le! – mintha láthatatlan lennék. Megborzoltam a haját.

- Szia, Cherry! – észrevett, és el sem fordítva a tekintetét a képernyőről megpuszilt. – A kurva életbe, Marcus! – felvontam a szemöldököm.  Nem ismerem az online haverjait, de biztosan kedves emberek, pláne ha ilyen szitokáradat hagyja el a szájukat. – Édesem – elnyújtotta a becézést. A hatalmas aranybarna szemeivel rám nézett. – csinálsz nekem reggelit, ha szépen megkérlek? – az egyik tincsemet tekerte az ujjára.

- Mit kérsz? – sóhajtottam. Fogadjuk el, neki is jár némi kikapcsolódás, szóval csak megvárom, míg kiszórakozza magát.

- Teljesen mindegy – ismét nem figyelt rám. – Thomas és én megyünk A-ra, ti pedig hosszúra! Le kell hozni az 5 K-t – ha, te mondod édesem!

- Dylan, a barátnőddel beszélgetsz? – idegen hang szólalt meg.

- Ja, Cherryvel – válaszolt. – Szeretlek – cuppantott felém.

- Én is téged – kibújtam a ruhámból, és kényelmesebb göncökbe vedlettem át.

Rántottát készítettem baconnel. Leültem a konyhaasztalhoz, és vártam, mikor fejezi be a virtuális világ csatáját. Közben ezer meg egy féle forgatókönyv játszódott le a fejemben, hogyan tovább. Vajon New Orleansban mivel lesz jobb, mint itt? Járhatunk, majd egyetemre a pici mellett? Mi van, ha nem leszek képes anyaként helyt állni? Stiles megutál, ha előállok az új tervekkel? Így is túl sok terhet akasztottam a nyakába, plusz most itt a lehetséges költözés is egy vadidegen városba. Oh, gondok, gondok hátán!

- Finom a zeller, amit rágcsálsz? – a kedves hangja rángatott vissza a valóságba.

- Hm? – fel sem tűnt, hogy már a harmadik szálat rágcsálom az elmerülésem közben.

- Úgy eszed, mintha a legízletesebb kaják közé számítana – helyet foglalt, és neki esett a reggelijének.

- Ja, megkívántam – megvontam a vállam. Különös, mert ezelőtt utáltam a zöldségeket, főleg ezt. Mit tesz velem a terhesség?

- Min agyalsz? – szóval, ennyire látványos az elmélázásom.

- Bree Anne bulit rendez – úgy döntöttem még kicsit halogatom a dolgot. – és meghívott minket is.

- Ha jól sejtem, ez olyan, ha kihagyod, akkor egy életre megbánod féle buli? – nem éppen a szíve csücske a táncikálás meg az ivászat.

- Nem hiszem, csak szeretné, ha ott lennénk – újabb vállrándítás.

- Felőlem, ha te akarod! – megtörölte a száját.

- Köszi – elmosolyodtam. Felkeltem. – Lezuhanyzom! – ragadtam az izzadságtól, plusz most egyedül létre vágytam.

- Jöhetek én is? – felcsillant a szeme.

- Most inkább ne, ha nem baj – ki kell tisztítanom a fejemet.

- Valami baj van? – furcsán nézett rám.

- Nem semmi – megpusziltam, majd mosolyt erőltettem magamra.

- Biztos? – elkapta a kezemet, és mélyen a szemeimbe bámult.

- Biztos – bólintottam. Úgy látszik megnyugodott, mert elengedett. Rendben, kedvesem ne aggódj miattam, én megleszek (azt hiszem)! 

Fejléc

Sziasztok!
Csináltam fejlécet az oldalra. XD Előre szólok, nem értek hozzá, és ez életem első ilyen munkája. :) Remélem nem nagyon gáz. :D Mellesleg, aki érez magában elég kitartást vagy tehetséget és meglepne egy fejléccel, azt szívesen venném. ;) Persze nem kötelező, csak annak írom, akinek nagyon szúrja a szemét a béna szerkesztésem. ;)
Folytatás, elméletben vasárnap. :) Addig is olvassatok, és komizzatok, ha szeretnétek. :)

Puszi nektek,
Evangeline

U.I.: Azóta új került ki hála egy nagyon kedves lánynak, aki segített nekem. Persze, aki szeretne küldhet nekem, max. időnként lecserélem. ;)

7.rész

Kerek egy hét telt el a születésnapom óta, és most a ballagási ceremóniára készülődök. Kint tombol a hőség és a piros selyem talár nem sokban könnyít a helyzetemen. Elvégeztem az utolsó simításokat és készen álltam belépni a nagybetűs életbe.

- Csinos vagy – dicsér meg Stiles a lépcső aljánál várva. Fehér inget és fekete zakót visel a kötelező hacuka alatt. Kellemes parfüm illatot árasztott, ami végre nem csípte az orromat (az első dolgom volt, hogy kidobtam azt az olcsó pacsulit, és megajándékoztam valami férfiassal helyette).

- Köszi – fehér a mellem alatt kiszélesedő ruha, fehér strasszos magas sarkú szandállal kombinálva. A hajam lágy hullámokban omlott a hátamra, és a sminkem is inkább szolid semmint kihívó. Ugyan nem vagyok tökéletes, de törekedem arra, hogy megpróbáljam legalább csak a külsőségek által is fent tartani a látszatot.

- Izgulsz?

- Jelenleg egyetlen dolog jár csak a fejemben – és emiatt van reggel óta hányingerem. Mély levegőt vettem majd kifújtam. – Vajon eljönnek a szüleim, és ha ott lesznek, mi a fenét fogok nekik mondani? – hiába vesztünk össze olyan csúnyán a múltkor mégis csak ők azok, akik etettek és ruháztak az elmúlt tizennyolc évben.

- Ha nem változtatnak a hozzáállásunkon egyszerűen nincs miről tárgyalni – vonta meg a vállát.

- Ja, könnyű azt mondani, hogy ne törődjek velük – sóhajtottam. Bele túrtam a gondosan elkészített frizurámba.

- Cherry – közelebb lépett és megérintette az arcomat, amitől összerezzentem. – tudom, hogy fáj, de ők már csak ilyenek és nem hiszem, hogy meg fognak változni – a szemébe néztem, és nehezen tartottam vissza a könnyeimet. – Viszont én mindig itt leszek neked, ezt soha ne felejtsd el, rendben?

- Rendben – bólintottam.

- Induljunk – átkarolta a vállamat.

Az érettségi minden fiatalnak egy lépés a felnőtté válás felé, és érezzük, hogy egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy elengedjük a szüleink kezét, viszont lehet sokszor, ezek az apró lépések tesznek minket azzá, akik vagyunk. Én rettegtem a jövőmtől mégis egy részem megpróbált bizakodva, reménnyel telve tekinteni a holnapra.

A fényképezkedő, gratuláló rokonok elárasztották a gimnázium udvarát, és ha nincs Stiles papája talán még magányosabbnak tűnök. Próbáltam láthatatlanná válni, de nem olyan egyszerű főleg, ha te mondod a búcsúztató szöveget az egész évfolyamnak. Leküzdeni a felgyülemlő hányingert és a  kezdődő asztma rohamot egy dolog, de szembe nézni azokkal, akik gyűlölnek már égbe kiáltó probléma. A legkisebb porcikám sem kívánta az egészet, viszont anno megígértem az igazgatónőnek, hogy megteszem és hát, ha most meghátrálok, még inkább nekik adok igazat.

- Cherry minden oké? – fogta meg a karomat az örök évfolyamelső Marc Netherby. – Úgy festesz, mint aki nem tudja eldönteni melyik a fontosabb kiadni a reggelidet vagy levegőt venni – Marc rendes srác, és azt hiszem még soha életében nem bántott meg senkit. A mosolya az összes fogát látni engedtette. – Hozzak egy pohár vizet vagy valami?

- Nem kell köszönöm – jól esett a kedvessége. - Csak ideges vagyok – a tele írt papírlapokkal legyezgettem a felhevült testemet.

- Figyelj, sokkal többet érsz náluk, még ha most ezt nem is hiszed el magadnak.

- Köszi – bólintottam. Megigazítottam a ruhámat, hátra csaptam a hajamat és felszegtem a fejemet. – Igazad van! – én is egy mosollyal ajándékoztam meg. – Plusz némi szerencsével nem kell többé találkoznom velük, szóval nem számít a véleményük.

- Pontosan.

- És most következzen Charlotte Caroline Heart – az igazgató hangja töltötte be a tornatermet. Rákacsintottam Marcra, majd kiléptem a rögtönzött színpadra. – Kérem, tapsolják meg Miss. Heartot, aki a Loyola egyetem színművészeti szakára nyert felvételt ősztől – néhányan összeütötték a tenyerüket.  Ennyit az ovációról meg az éljenzésről…

Nagy levegőt vettem és felolvastam a gondosan előkészített beszédemet tudván jól, hogy tesznek rá nagy ívben. Befejezvén pedig ott hagytam őket és a tömeg felé vettem az irányt. Köszi, puszi és basszátok meg!

-Charlotte – a gyomrom görcsbe rándult, mikor meghallottam az apám hangját. Hát, mégis csak eljöttek?

Odasiettem hozzájuk. Apa a legdrágább öltönyét vette fel, anya meg a kedvenc virágos ruháját.( Lucas tőlük pár méterre támasztotta a falat jelezve, hogy köszöni, de ő inkább kimaradna belőle. Persze örülök, mert ezzel is támogat engem). Gyönyörű virágcsokorral a kezükben mosolyogtak rám. Talán megbocsátottak nekem, és minden újra a régi lesz?  A remény aprócska szikrája felcsillanni látszott.

- Büszkék vagyunk rád kis szívem – anya közelebb hajolt, és puszit nyomott az arcomra. Átadták a virágokat.

- Megbocsátottak nekem? – kalapáló szívvel, a torkomban gombóccal néztem rájuk. Tényleg akkora bűnt követtem volna el?

- Apáddal átgondoltuk az egészet – nagyot nyeltem, és bólintottam. – és felvettük a kapcsolatot az örökbefogadó központtal. Elmeséltük milyen helyzetbe kerültél – rosszat sejtettem. – Mrs. Cleaver az igazgatónő pedig, néhány telefonhívás után rátalált egy kedves házaspárra Chicagóból. Szeretnék magukhoz venni a kicsit, és a jövő héten érkeznek, hogy megbeszéljük hogyan tovább. A te dolgod annyi, hogy aláírod a lemondó nyilatkozatot – mosolygott, mintha csak ez lenne a világ rendje. Végül is mit vártam a mindig makulátlanul tökéletes anyámtól, akinek a legfontosabb az, hogyan ítélnek meg minket mások.                                                                                                                    

- És ti mossátok a  kezeitek, igaz? – kezdett felszaladni a pumpa bennem.

- Tönkre teszed az életed a gyerekkel – apa megszólalt. Dühében ökölbe szorította a kezét, és azt hiszem, most először készen állna az atyai pofonra. – Elég volt végig nézni, amint a bátyád lerombolta a jövőjét és még egyszer nem fogjuk. Mondj le a babáról! – próbálta nem felemelni a hangját, de csak fél sikert ért el vele. Pár ember figyelmét sikerült felkeltenünk.

-   Inkább rólatok! – teljesen kész lettem. –Üss meg, ha attól neked jobb lesz, nem félek! – a remegő kezére néztem. Most vesztettem el őket örökre, ezt érzem. Stiles, mintha csak tudat alatt megérezné a balhét felbukkant mellettem.

- Mr. és Mrs. Heart még nem volt alkalmunk személyesen találkozni – előre lépett. – Dylan Stiles vagyok a lányuk barátja, nem mellesleg pedig a kicsi apja – feléjük nyújtotta a kezét. Apámnak egy erős ér rajzolódott ki a homlokán a hirtelen felcsapó haragtól, anyámat meg az ájulás kerülgette.

- Szóval te ejtetted teherbe – apa félre lökte a jobbját, és ütésre készült. A tömegből Stiles papa emelkedett ki, lefogva a lendülő karját (fantasztikus, milyen zseniálisak a színrelépésekben). A szívem megállt néhány pillanatra, a vér szabályosan pulzált az ereimben, és tartottam a következményektől.

- Mr. Heart ugye nem gondolta komolyan, hogy megüti a fiamat? – erősen szorította a csuklóját. Nem viselte az egyenruháját, de tekintélyt képviselt a városban.

- Serrif – köpni-nyelni nem bírt a meglepődöttségtől. – fogalmam sem volt, hogy…

- Nem érdekelnek a kifogásai! – szakította félbe. Apa a fülét-farkát behúzta és el kellett ismernie, hogy most megszégyenült.

- Én… - nem találta a szavakat. – most haza megyünk! – megragadta anyát, és fújtatva elindult durván maga után rángatva. Anya még visszafordult, és a sajnálomot formálta az ajkaival. Nem igazán hatott meg a kis műsorát követően, szóval nálam süket fülekre talált. A remény végleg kihalt belőlem, ami őket illeti. Talán egy nap képesek lesznek elfogadni a helyzetet, de egyelőre még nem, és nem is fogom erőltetni. Ha úgy érzik, képesek félre tenni az előítéleteiket én itt vagyok, viszont addig is a számomra meghaltak, és elbuktak, mint szülők. 

- Itt az ideje, hogy induljunk – sóhajtott Robert.

- Pontosan – Stiles megfogta a kezemet.

Beültünk a kocsiba és jó darabig csak a szemerkélő eső kopogását hallgattuk az öreg verdán. Olyan, mintha az időjárás is csak értem hullajtaná a szomorú könnycseppeket, de ez csak illúzió természetesen. A kis világom most teljes sötétségbe borult, holott már rég sejtettem nem fog semmi sem változni. Legalább annak örültem (ha másnak már nem), hogy Stiles kitart mellettem.

- Figyelj, Cherry – Robert megköszörülte a torkát. – nálunk addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél- a görcsös izmaim ellazultak. Iszonyú jól esett, hogy a legnyomorultabb perceimben valaki kedvesen viszonyul hozzám. – Tetszett, hogy a múltkor meleg étel volt az asztalon – valószínűleg azóta is, szívesen emlékszik vissza arra a tök egyszerű makarónira. Hihetetlen olykor milyen kevés dolog is elég a boldogsághoz.

-  Főzhetek, moshatok, takaríthatok…

- Nem, nem várjuk el tőled, igaz fiam? – nézett Stilesra a beleegyezését várva.

– Nem persze, hogy nem – rám mosolygott. A feltétlen szeretet, ami ebből a két emberből áradt könnyeket csalt a szemembe. - Mellesleg mi bajod van az én makarónimmal? – kicsit sértődöttnek látszott. – A konzervnyitás, a zacskó kicsomagolása, a melegítés mind-mind nagyon fontos, és ugyanúgy laktat – éljen a mikró hullámsütő, ezennel földre borulunk előtted! Robert köhintett.

 - Köszönöm – ennyit bírtam kinyögni, miközben próbáltam nem sírva fakadni.

- Ugyan már nincs mit – legyintett Robert enyhén elpirulva a hálálkodásomtól.

Néhány kacskaringós utca után derült ki, hogy néhány Stiles rokon családi összeröffenést szervezett a nagyszülőknél. Először totálisan nem odaillőnek, betolakodónak éreztem magam és nem találtam a helyem. Stiles szinte rögtön kiszúrta mennyire unottan rugdalóm a köveket az udvaron, így gyorsan bemutatott a családnak. Legnagyobb meglepetésemre másodpercek alatt sikerült beolvadnom, és kitörő lelkesedéssel fogadtak. Elképzeltem milyen lett volna, ha nem esem teherbe és most engem ünnepelnek otthon a hátsó kertünkben. Anya mennyien édes sütiket osztogat, apa felvág, hogy a lányát felvették a híres Loyola egyetemre Lucas meg sejtelmesen sugdolózik Bud unokabátyámmal a dugi sörüket dédelgetve. Valószínűleg drága ajándékkal jutalmaznának a sikeres vizsgák miatt. Degeszre tömnénk a hasunkat, és jókat csámcsognánk az ősrégi sztorikon. Persze, ez csak álom marad, és a valóságban most a Stilesokkal „bulizok”, ami el kell ismernem talán jobb is, mert végre megtapasztalhatom milyen az, ha valóban törődnek velem.                                                       

- Kedvesem – homok szőke hajú harminc körüli nő lépett mellém szalmakalapban, és virágos ruhában. Ha jól emlékszem Julia néni…- Cherry, igaz?  - bólintottam. Egyébként pont hússzedés közben talált be. – ti laktok Roberték mellett, nem? – újabb biccentés. – Oh, már tudom – a felismerés szikrája csillant a szemében. Győzelem! – Dylan mindig rólad mesélt, és sokat játszottak együtt kiskorotokban. Gyönyörűvé cseperedtél – alaposan végig mért.

- Köszönöm – Stiles az örök lepcses szájú vénkisasszonyként jellemezte, akit a pletyka tart fiatalon.

- Eléggé kikerekedtél viszont ott lent – a villájával a pocakomra mutatott. – Csak nem kisbabát hordasz a szíved alatt? – az összes szín kifutott az arcomból, hogy erre most mit feleljek. Eszembe jutott a korábbi fogadalmam nincs több hazugság.

- De igen – kifújtam a visszatartott levegőt.

- Az unokaöcsém az apja? – ajajj!

- Áh, Cherry! – Stiles bukkant elő ismét kimentve a kínos szituációból. – már mindenütt kerestelek – azért az udvar nem túl nagy, hogy el lehessen veszni rajta, de értettem a lényeget. – gyere, mutatni akarok valamit! – megragadta a karomat. – Szia, Julia néni, hogy vagy? – úgy csinált, mintha eddig fel sem tűnt volna a jelenléte. – Jól? Szuper! Kösz, hogy eljöttél és… - hatásszünet. – most megyünk is – gyorsan elrángatott még mielőtt esélye lehetne a válaszadásra.

- Várj, éhen halok! – megtorpantam. Sóvárgó tekintettel bámultam az ételtől roskadozó asztalt már-már megbabonázva.  

- Hoztam kaját is ne aggódj, csak elvonulunk kicsit, mert hosszú távon elég idegesítőek – intett a fejével feléjük.

- Rendben – bele egyeztem.

A kert legvégében mini piknik asztalt ütött össze a legkívánatosabb falatokból egy kockás plédre terítve. Kényelmesen elhelyezkedtem, és meg sem szólaltunk, míg be nem fejeztük a fenséges lakomát. Jól nevelt lányhoz illően aprót büfögtem, és elterültem a földön kinyújtóztatva megfáradt végtagjaimat.

- Szeretnél beszélni róla? – kezdett bele a beszélgetésbe. Felültem, de a pocakom miatt nem tudtam átölelni a lábaim, szóval csak felhúztam a térdeim. Tipikus védekező felállás, és sebezhető is egyben.

- Ha nem muszáj, inkább nem – válaszoltam szomorúan.

- Szeretlek, ugye tudod? – az aranybarna szemeivel az enyémekbe bámult.

- Igen – én is ránéztem. – én is téged.

- Nem létezhet olyan akadály, amit ne küzdhetnénk le, ha elég erősek vagyunk hozzá – megfogta a kezemet.

- Kérdezhetek valamit? – túl régóta kívánkozott ki belőlem a kérdés. Bólintott. – Tönkre teszem az életedet? Úgy értem a terveidet, a jövődet, az álmaidat, akadályozlak benne?

-  Őszinte leszek hozzád – sóhajtott. – Mindig is kedveltelek, és szerintem, ha igazán tiszta szívből szeretsz valakit, akkor mellette maradsz, történjen bármi is. Késő azon elmélkedni mi lett volna, ha elvetetetted a babát, mert ez nem következett be. Persze nem akartam 18 évesen apává válni, de ha elhagylak, és seggfej lennék, akkor a bűntudat felemésztene – egyetlen szó nélkül hallgattam. – Szóval mindent összefoglalva és válaszolva a kérdésedre nem, nem tetted tönkre az életemet, csak átalakítottad és megváltoztattad a fontossági sorrendemet. Most megnyugodtál?          

- Igen valamelyest – a hatalmas kő nagyobb része lehullott a mellkasomról, de ettől még a gondok, az aggályaim, a félelmek megmaradtak.

Késő este fáradtan zuhantunk az ágyba. Kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban, az álom manó pedig szinte rögtön tiszteletét tette. A mai napot is túléltem!